2010. január 18., hétfő

A doni katasztrófa





Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására - kiszállítsuk sorrendjének megfelelően - 1942. február 24-től került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki.
A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg létszámához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védőállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdő csapatrészek hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani.