(forrás: Shackallor)
A honfoglaló magyarok már 862-től kezdődően, tehát jóval a Kárpát-medencébe történő letelepedésük előtt, évenként indítottak
kalandozó hadjáratokat leginkább a nyugati hatalmak irányába. Támadták ugyan Bizáncot is, de leggyakrabban Észak-Itália, Bajorország és Szászország voltak a célpontok. Ekkortájt Nyugat-Európa hatalmasságai belső harcaikkal voltak elfoglalva, ezért képtelenek voltak eredményesen ellenállni. A sikerekben egyik oldalról része volt a magyar nomádok harcmodorának, amely a nyugati vitézek számára szokatlan volt (színlelt menekülés, majd hátbatámadás), másik oldalról pedig, hogy ekkoriban még nem volt nyugati összefogás, még nem voltak erős várak és még nem volt elterjedt a nehézpáncélos sereg sem. A több évtizeden át tartó seregjárások összefogásra serkentették a Nyugat népeit. I.(Madarász) Henrik szász uralkodó kilencévi adófizetéssel békét vásárolt a magyaroktól és a nyugalmat erőgyűjtésre használta fel. A tizedik évben (
933) megtagadta az adót és seregével kiállt a magyarok ellen
Merseburg közelében, ahol
vereséget mért rájuk. A csatavesztés az erőviszonyok megváltozását jelezte.
955-ben I.(Nagy) Ottó mért
döntő csapást elődeinkre
Augsburgnál, ami a kalandozások végét jelentette. Géza fejedelem rájött, hogy két féle irány létezik az országának. Az egyik, hogy folytatják a portyázásokat és tovább élnek nomádok módjára, amely a végleges vereségeket és a nép asszimilálódását (más népekbe való beolvadását) jelentette volna, vagy végleg
letelepednek és egy
keresztény államot hoznak létre, amelyet a nyugat is elfogad. Géza fejedelem ez utóbbit választotta.
Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Géza nevéhez fűződik a
törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula lányát, Saroltot vette feleségül, megszerezve ezáltal az ország keleti részének a támogatását. Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, nem kísérletezett újabb kalandozó hadjáratokkal, sőt igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római Birodalom császárához I.(Nagy) Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól népe számára, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt: Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Ő továbbra is pogány módra élt, ám fiát, Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. Ez egyértelműen jelezte a
dinasztikus házasságpolitikát, mivel a hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász-dinasztiával, és a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat. Géza halálakor (997) már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, de Árpád nemzetségén belül, Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl
Koppány. Mivel idősebb volt Istvánnál a szeniorátus alapján igényét érvényesíteni kívánta. Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy – ugyancsak ősi szokást felelevenítve (levirátus) – feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot. István utóddá jelölésével Géza a Nyugat-Európában elterjedt örökösödési rendet, a primogenitúrát érvényesítette, amely szerint a hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli. Miután Koppány legyőzésével (és felnégyeltetésével, amelynek legfőbb célja az erő demonstrációja és a vetélytársak elrettentése volt a célja) István kezébe került a fejedelmi hatalom, II. Szilveszter pápától kért és kapott királyi címet. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. Fontos volt, hogy a katolikus egyház első emberétől kapta a koronát István és nem, pedig valamelyik más ország királyától. Ez szimbolizálta, hogy az ország nem hűbérese senkinek sem és hogy Magyarország egy önálló keresztény állam. A magyar korona, pedig az óta is a magyar államiságot szimbolizálja, az összes többi felségjelvénnyel együtt (országalma, jogar).
Az ifjú királynak azonban hatalma megszilárdítása érdekében
további harcokat kellett vívnia. Koppány legyőzése ugyanis még koránt sem jelentett végső győzelmet. Az egyes tartományok urait egyenként kellett, hogy hatalmuktól megfossza. 1003-ban az erélyi Gyulát fosztotta meg országától, de anyai nagybátyjának életét megkímélte. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Ezután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott. Ebben döntő jelentőségű volt az önálló
magyar egyházszervezet létrehozása, élén az esztergomi érsekkel. Ez a lépés tovább erősítette az ország függetlenségét, hiszen így a magyar egyház feje csak a pápának volt alárendelve. István alapította az esztergomi és a kalocsai érsekséget, a veszprémi, pécsi, csanádi, győri, egri, és a gyulafehérvári püspökségeket. A falvakat templomépítésre kötelezte (10 falunként 1 templom). A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták. Az egyház ellátására előírta a tized megfizetését. A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. A király támogatásával alapították első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon. Szintén István nevéhez fűződik a latin írásbeliség bevezetése. A pogány hagyományokhoz ragaszkodó néppel nehéz volt elfogadtatni a kereszténységet. Ezért István a
törvények erejét is felhasználta az új hit előírásainak betartatására. Megkövetelte a böjti időszakok megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi misén. Az európai gyakorlattal összhangban törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak és egyes esetekben a világiak felett is. A világi államhatalom kiépítése is István nevéhez fűződik. Az ország területe királyi vármegyékre (comitatus-okra) tagolódott, amelyek katonai-igazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el. A királyi vármegyék bázisai a királyi birtokokon létesített királyi várak voltak. A vármegyék vezetőit, az ispánokat a király nevezte ki. Az ispán az uralkodó nevében bíráskodott, megyéjében beszedte a királyi jövedelmeket, aminek harmada őt illette. Háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája a nádorispán volt, a király után az első világi méltóság. Ekkor alakult ki az országban a hűbériség fogalma ill. a hűbéri lánc. A legfőbb hűbéres a király volt, aki földeket adományozhatott a földesuraknak, akik bérbe adhatták a földjeiket a hűbéreseknek, akik terménnyel és ingyen robotmunkával fizettek a földesurak majorságain.
Az István korabeli
társadalomról az uralkodó törvényei alapján nyerhetünk képet. Szent István törvényeiben a legélesebb jogi választóvonal a szabadok (liber) és rabszolgák (servus) között húzódott. A társadalom legnagyobb részét azonban minden bizonnyal a "köztes" helyzetű kötött szabadok rétege alkotta, akik nem rendelkeztek a szabad költözés, házasság, végrendelkezés, fegyverviselés jogával, és szolgálattal tartoztak uruknak. A XI. század legszélesebb rétegeket érintő folyamata a korábbi szabad harcosok, parasztok (közrendűek, vulgarisok) kötötté válása jelentette. A XII. század gazdasági változásai megteremtették a városfejlődés, ill. a paraszti népesség egységesülésének alapjait. A XIII. században a rendiség csírái is megjelentek a bárók megerősödésével és a köznemesség formálódásával, valamint ebben a században egységesült jogilag a szabadon költöző jobbágyság. Az Árpád-kor elején a liberek elitjét (arisztokrácia) a királyi birtokadományok révén megerődödő lovagok, ispánok (comes) és egyházi előkelők alkották. A vitézek (miles) – a szabadok egy másik, kisebb birtokkal rendelkező rétege – a király, illetve az előkelők mellett teljesítettek fegyveres szolgálatot. A közrendűek (vulgaris) már adóval (szabadok dénárja) tartoztak a királynak. Az egyházi, illetve világi nagybirtokokat és a királyi várbirtokokat kötött állapotú népességgel műveltették meg. A várispánságok katonái és katonatisztjei (várjobbágyok) is ebbe a csoportba tartoztak, de a várjobbágyok kisebb birtokadományban is részesülhettek, s ez által lehetőségük nyílt a felemelkedésre is.
Az új rend kiépítése lekötötte az ország erőforrásait, így István király békességre törekedett szomszédaival. A Német-római Birodalom élén álló szász uralkodóházhoz felesége, Gizella révén rokoni szállak fűzték ezért nem kellett támadástól tartania.
A sikeres államalapítást beárnyékolta, hogy
1031-ben vadkanvadászaton
meghalt Imre herceg, István gyereke. Tragédiájával előtérbe került a
trónutódlás kérdése.
István nővére gyerekében, Orseolo Péterben látta biztosítva a folytonosságot. Péter (1038-1041, majd 1044-1046), folytatta Isván politikáját, de idegenekkel vette magát körül. A mellőzött előkelők Pétert elűzték és István sógorát Aba Sámuelt (1041-1044) emelték a királyi székbe. Péter III. Henrik támogatásával visszatért az országba. A ménfői csatát megnyerve megkezdhette második királyságát, azonban ezért hűbéri esküt kellett hogy tegyen a császárnak. A megaláztatás miatt az egyházi és világi vezetők hazahívták Vazul két fiát, Andrást és Bélát. A belső villongások közepette kitört a Vata-féle pogánylázadás. I.András (1046-1060) a lázadás leverése után sem érezhette magát biztonságban, mivel Henrik érvényesíteni kívánta hűbéri jogait. Ezért a király hazahívta öccsét, a kiváló vitéz hírében álló Bélát és hercegség (dukátus) címén átengedte neki az ország egy harmadát. 1051-ben Henrik nagy haddal támadt az országra, de Béla a Vértes vidékén legyőzte. A császár békét kötött és Salamonhoz adta lányát nőül, akit András megkoronázott, elütve ezzel Bélát a tróntól. Béla haddal támadt Andrásra és legyőzte, így Béla lett a király (1060-1063). András rövidesen meghalt, Salamon német földre menekült. 1063-ban azonban Salamon német segédhadakkal betört az országba. Bélát baleset érte, fiai, Géza és László Lengyelországba menekültek Salamon elől. Salamon (1063-1074) Győrben békét kötött Gézával és Lászlóval. I.Géza (1074-1077) halála után öccse, László vette át a hatalmat (1077-1095), aki ténylegesen elkezdhette megszilárdítani az István király által létrehozott államszervezetet.