Az Árpád - ház

Nagyon jó kiegészítő anyag az Árpádházi királyokkal kapcsolatban: http://www.niif.hu/rendezvenyek/networkshop/99/cdrom/eloadas/134/fomenu/main.htm

LEHEL KÜRTJE

Kiegészítő a "Megtelepedés és kalandozások" című leckéhez.

Árpád felosztotta az országot a törzsek között, a törzsek vezérei pedig felosztották azt a nemzetségek között. Termékeny volt a föld, bőven ellátta a jószágot legelővel, télire való szénával. Tavak, patakok tele voltak hallal, erdők vaddal.
A magyarok azonban hozzászoktak a kalandozáshoz, és különösen a fiatalja hamarosan nyugtalanná vált a békés életmódban. Kalandra vágytak. Csatákra, ahol harci tudásukat gyakorolhatták. Hogy levezessék ezt a veszedelmes nyugtalanságot, mely könnyen belső villongásokat okozhatott volna, a törzsi vezérek olykor-olykor portyázásokra vezették fiatal harcosaikat a szomszédos országokba.
Felkutatták délt és nyugatot. Magyar lovasok hétszer átkeltek az Alpokon, és elkalandoztak tova Németalföldig és spanyolok földjéig. Várakat égettek, városokat fosztogattak ki, asszonyokat raboltak. Gyors, váratlan támadásaikkal megverték a német-római császár hadait, megsemmisítették az itáliai seregeket, és menekülésre kényszerítették a porosz lovagokat. Ezek a portyázások rendre elviselhetetlenné váltak a szomszédok számára, különösen pedig a császári birodalom szenvedett tőlük sokat. Ottó német-római császár, ravasz cselszövéssel, követül küldte egyik hűbéresét, Konrád herceget a magyarokhoz, segítséget kérve tőlük egy nem létező támadás leverésére. Árpád unokája, Géza elhatározta, hogy jószomszédi viszonyt teremt Magyarország és a német-római császárság között, és ebből a célból megígérte a fegyveres segítséget.
Bulcsú és Lehel vezérlete alatt kisebb lovas sereget küldött a császár megsegítésére. Mélyen bent német földön, Lechfeld alatt a gyanútlan magyarokat váratlanul körülkerítette egyik oldalról Konrád herceg gyalogos-hada, másik oldalról pedig Ottó császár nehéz, páncélos lovassága, és könyörtelenül lemészárolták a kis létszámú magyar sereget.
Mint az oroszlánok, úgy harcoltak a magyarok a túlerővel szemben, s ahogy egyenként estek el a csatamezőn, magukkal vitték a császár híres hadának több, mint felét. Végül már csak a két vezér maradt, Bulcsú és Lehel. Körülöttük a páncélos németek holtteste dombbá emelkedett. Ezer sebből vérezve, egyik kezükben kard, másikban csákány, küzdöttek tovább, amíg az áruló Konrád herceg hálókat nem dobatott rájuk katonáival. Elevenen fogták el a két magyar vezért, nehéz kötelekkel megkötözték őket, s úgy vonszolták föl az augsburgi palotába. A palota nagytermében Ottó császár a maga hercegeivel és grófjaival törvényt ült a két vezér s hét sebesülten foglyul ejtett magyar harcos fölött. A vezéreket halálra ítélték, a hét foglyul ejtett harcosnak pedig orrát, fülét levágták, s úgy küldték haza őket a császár üzenetével: ez lesz a sorsa minden magyarnak, aki német földre meri tenni a lábát.
– Mi az utolsó kívánságtok? – kérdezte Ottó császár a halálra ítélt magyar vezéreket.
Bulcsú átokkal válaszolt, de Lehel szemében megcsillant egy szikra.
– Adjátok kezembe kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak! A császár bólintott. Intésére az őrök megoldozták Lehel kötelékeit, és kezébe adták a gyönyörű, ökörszarvból faragott, ezüsttel díszített csatakürtöt. Lehel szájához emelte kürtjét. A nagy asztal körül ülő német urak még nem hallottak soha olyan gyönyörű hangokat. A halotti búcsúztató szomorú hangjai után felharsant a kürtből a harci riadó, és megremegtette Augsburg városát. Lent a völgyben, a véres csatamezőn félhalott magyar harcosok megmozdultak tőle, és tapogatózó kezük kardot keresett.
Mikor az utolsó hangok is elhagyták a kürtöt, mély csönd hullott alá a palotára. A császár, a hercegek, grófok, őrkatonák még a hangok varázsának hatása alatt voltak, amikor Lehel hirtelen az asztalhoz ugrott, mely körül bírái ültek, egyenesen Konrád herceg elé, s két kézre fogva magosra emelte a kürtöt.
– Előttem mégy a másvilágra, áruló, s szolgám leszel az idők végeztéig!
– csattant föl a hangja, azzal lecsapott kürtjével Konrád herceg fejére.

907 (A pozsonyi csata)

A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy "... decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz " elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak".

Ezt a nemes célt extra adag erő

koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, "biztosra mentek".

Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő.

Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni.

907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a 'gyengébb', kb. 40ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő az elit.

Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét - 40.000 lovas - négy részre osztotta. Az egyenként 10ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette,a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.

Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget a hajóhad.

Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult/40.000 ember/ A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellenséges sereg 'orra előtt' , éjszaka, teljes csöndben!!! Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét /még a trónszékét is!/ hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt /grófok, püspökök tucatjai/.

A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett /Ober Enns - innen a meséink 'Óperenciás tengere'/ valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni.

Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt - a hazáért.

Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe - a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe.

A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point -on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.

Linkajánló: Klánháború

http://www.klanhaboru.hu/

"Klánháború - Az online játék

A Klánháború egy ingyenes, internetes böngészőjáték, amely a középkorban játszódik. Minden játékos egy kis falut irányít, és küzd a hatalomért és a dicsőségért."

A kutyabőr

A kutyabőr a címeres levél régies, köznyelvi elnevezése. Később néha kutyabőrnek hívták az egyetemi és a doktori oklevelet, valamint más ünnepélyes okleveleket is.

A nemesi oklevelek pergamenje simára kidolgozott állatbőr volt, leggyakrabban juh- vagy kecske és borjúbőr, néha esetleg kutyabőr. Gyakran úgy vélték, hogy a kutyabőr a pergamen és a nemesi levél „tréfás” megnevezése (mely idővel pejoratív értelmet is nyert), noha az elnevezés valószínűleg éppen a kutyabőr-pergamen ritkasága és kiváló minősége miatt került kiemelésre.
A kutyabőrt leggyakrabban kesztyűk készítésére használták, ahol szükség volt a finom bőrre. Jules Verne, Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényének 27. fejezetében is kutyabőr kesztyűt visel az egyik szereplő. Timsó és növényi cserzés kombinációjával állították elő. A kutyabőr szép, vékony, de erős is. Kutyabőrből készítették a dobok hártyáját és a legjobb minőségű dudák tömlőjét, amelyet a magyar pásztorok az egyszerű kecskebőr-tömlőknél puhasága, ugyanakkor tartóssága miatt sokkal többre becsültek. Gutenberg, a könyvnyomtatás feltalálója, lószőrrel kitömött kutyabőr festékező labdacsot használt a tinta felviteléhez a betűkre. Mivel a kutya nem a bőrén, hanem a nyelvén keresztül izzad, egyedül az ő bőrén nincsenek pórusok, ezért bőre szép, egynemű, ami biztosítja, hogy a festék ne szívódjon fel a labdacsba, hanem annak felületén maradjon.
Forrás: wikipedia

A mohácsi csata

1526. augusztus 29-én kora délután a Magyar Királyság mintegy 25 ezer főnyi hadserege a mohácsi csatamezőn megsemmisítő vere­séget szenvedett I. Nagy Szulejmán szultán (1520–1566) 75-80 ezer főnyi oszmán-török csapataitól. A csupán másfél órán át tartó ütközetben a magyar sereg szinte teljes gyalogsága mellett a politikai–katonai elit jelentős része (hat főpap és egy tucatnyi báró) veszett el, miközben menekülése során az ifjú magyar király, II. Lajos (1516–1526) a megáradt Csele-patakba fulladt. A csatavesztés következményei valódi fordulópontot hoztak Magyarország, sőt egész Közép-Európa történelmében. Elkezdődött a török uralom Magyar­országon, amely Szapolyai János (1526–1540) és I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) magyar királlyá választásával polgárháborúval párosult. Az utóbbi trónra kerülése azonban lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarország három részre szakadása, két világbirodalom (az Oszmán és a Habsburg) frontvidékévé válása és ezzel járó másfél évszázados pusztulása ellenére is az európai keresztény kultúrkör része maradhasson. Moháccsal azonban a Magyar Királyság korábbi lokális nagyhatalmi szerepe örökre elveszett, és egy új birodalom, a Duna menti Habsburg Monarchia része, bár igen fontos és meghatározó része lett. A mohácsi csata esztendeje I. Ferdinánd cseh királlyá választásának köszönhetően ugyanakkor egyúttal az »Osztrák Ház« irányította új közép-európai nagyhatalom születési évének is tekinthető.

Digitális Corvinák

Linkajánló:

A következő oldalon Mátyás király Corvináinak digitalizált változatai tekinthetőek meg:

http://www.corvina.oszk.hu/

Leírás:
Adattár => Corvinák => sárga gömb (így lehet megnézni a lapokat)

Mátyás királyról szóló mesék

Linkajánló:

http://matyasmesek.oszk.hu/

Luxemburgi Zsigmond

Nagy Lajos végakaratában mindkét országát idősebbik lányának, Máriának szánta. A király halála után Máriát Magyarországon megkoronázták, de a lengyel nagyurak ragaszkodtak ahhoz, hogy új uralkodójuk Krakkóban tartsa székhelyét. Lajos özvegye, Erzsébet kénytelen volt engedni, és Mária húgát, Hedviget küldte Lengyelországba. Hedviget összeházasították a pogány litván fejedelemmel, Jagellóval, aki Ulászló néven elfoglalta a lengyel trónt és megalapította a Jagelló-dinasztiát.

Magyarországon az urak Mária királyságát (1382-1387) csak időlegesnek tekintették és az utódlás kérdésében az ország három pártra szakadt. Az egyik tábor Zsigmond királyságát támogatta, Erzsébet királyné a francia király öccsét szemelte ki trónörökösnek, a harmadik jelölt Károly, az Anjou-ház utolsó nápolyi sarja volt. A bárói családok szabályszerű szövetségeket, ligákat alakítottak, hogy saját jelöltjeiket ültethessék a trónra. A küzdelemből végül Zsigmond került ki győztesen, aki a bárók akaratából lett király, és ezért nagy árat kellett fizetnie. Az országnagyok szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a “királycsináló” liga tagjainak juttatott. Az országos tisztségeket a liga családjai egymás között osztották szét, emellett a Garaiak a Lackfiak, a Kanizsaiak és a Bebekek a megmaradt királyi uradalmak közel felét is széthordták.

Zsigmond az első évek bénult helyzetéből lassan felocsúdva egyre nehezebben tűrte a bárók gyámkodását. Arra törekedett, hogy új arisztokráciát alakítson ki saját, megbízható híveiből, a bárókat pedig fokozatosan kiszorította a hatalomból. A sértett nagyurak Zsigmond új politikájára pártütéssel válaszoltak, fogságba ejtették a királyt, és a “ Szent Korona nevében” átvették az ország kormányzását. A küzdelemből végül a király került ki győztesen, aki bölcs önmérsékletet tanúsított: csak a legmakacsabb lázadókat száműzte, mindenki más kegyelmet kapott.

A király uralmát elsősorban az általa teremtett új arisztokráciára alapozta, mely részben a régi udvari családok ifjaiból, részben idegen jövevényekből tevődött össze. Egyik legfőbb támogatója a stájer Cillei Hermann gróf volt, akinek lányát, Borbálát nőül vette Zsigmond. (Mária királynő egy vadászbalesetben meghalt.) A másik Cillei lány, Anna Garai Miklós felesége lett, így a király sógorságba került a nádorral. Az idegenek közül kiemelkedett Zsigmond lengyel származású lovagja, Stiborici Stibor, és olasz hadvezére, Ozorai Pipo. Zsigmond kemény kézzel látott hozzá az egyház megrendszabályozásához is. Főpapok sorát cserélte le, és püspökségüket híveinek adta át. Róma végül kénytelen volt beletörődni, hogy a király korlátozás nélkül gyakorolja főkegyúri jogát. Újabb sérelem volt az egyház számára, hogy a papság bevételeinek felével kénytelen volt hozzájárulni a törökök elleni háborúhoz.

Az uralkodó nagy erőfeszítéseket tett a városok gazdasági és politikai súlyának növelésére. 1405-ben tanácskozásra hívta össze a királyi városok követeit, és a gyűlés eredményeit törvénybe foglalta. E törekvések mögött felfedezhető, hogy Zsigmond a városi polgárságot is szövetségesének tekintette.

Zsigmond egész uralkodását végigkísérte a pénzhiány. Nagy terveihez sok pénzre volt szüksége, ezért volt idő, amikor szinte minden uradalmát elzálogosította. Ám ez sem segített, ezért a jól bevált módszerhez, a pénzrontáshoz nyúlt. Egyre rosszabb minőségű ezüstpénzeket veretett, ám az elértéktelenedő dénár senkinek sem kellett. Ez robbantotta ki a 15. század legnagyobb parasztmozgalmát, a Budai Nagy Antal nevével fémjelzett erdélyi felkelést.

Történt ugyanis, hogy Lépes György erdélyi püspök három éven át nem fogadta el jobbágyaitól az egyházi tizedet, mert akkor rossz pénz volt forgalomban. Amikor pedig új, jobb minőségű pénz került ki a királyi pénzverőkből, visszamenőleg követelte a járandóságot. Erre 1437-ben az Erdély északi részén élő parasztok fellázadtak, a Bábolna-hegyen elsáncolták magukat, és követet küldtek az erdélyi vajdához. A felkelők és a vajda a kolozsmonostori papi testület előtt egyezséget kötöttek, mely szerint jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, rögzítették a szabad költözéshez való jogot ( kolozsmonostori egyezmény ). Az erdélyi urak természetesen csak időt akartak nyerni, és egy pillanatig sem gondolták komolyan az egyezség betartását. Kápolnán unióra, azaz szövetségre léptek egymással, melyben Erdély “három politikai nemzete”, vagyis rendje vett részt: a magyar nemesség, a szász patríciusok és a székely előkelők. A szövetségben kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat a parasztokkal szemben. A kápolnai “három nemzet uniója” ezután évszázadokra meghatározta az erdélyi rendi társadalom kereteit.

Az egyezmény szövegét megerősítés végett követek vitték a királyhoz, ám az uralkodó intézkedésére már nem kerülhetett sor, mert Zsigmond időközben elhunyt. A király halálával egy időben a nemesi hadak elfojtották a felkelést és a vezéreket kivégezték.

Károly Róbert és Nagy Lajos külpolitikája

III. András (1290-1301) halálával férfiágon kihalt az Árpád-ház, s a nőágon rokon dinasztiák között megkezdődött a trónért való küzdelem (Anjou Károly Róbert, Premysl Vencel, Wittelsbach Ottó). Az interregnumnak (uralkodó nélküli időszak) nevezett időszakból (valójában mindhárman megkoronáztatták magukat) a pápa, a magyar főpapság és az itáliai bankárok támogatásával rendelkező nápolyi Anjou Károly Róbert került ki győztesen. Károly Róbert (1308-42) stabilizáló belpolitikája mellett (kiskirályok legyőzése, gazdasági reformok) hozzálátott Magyarország külpolitikai megszilárdításához is. Aktív szerepet vállalva a térségben - felhasználva családja dinasztikus kapcsolatait - hozzáfogott a déli befolyási övezetek visszaszerzéséhez. A bandériumokból, kunokból álló megerősített sereggel sikerült helyreállítania a macsói bánságot (1317-19), az Al-Duna két legfontosabb várát (Nándorfehérvár, Galambóc) elfoglalta a szerbektől. Horvátország és Dalmácia visszahódítása nem járt sikerrel (velencei védnökség), Bosznia viszont az Anjou-ház megbízható vazallus-állama lett. A Havasalföld meghódítására tett kísérlet kudarcot vallott (Basarab, havasalföldi vajda győzelme 1330), az osztrák-magyar viszony is megromlott. Károly Róbert északon talált szövetségesekre a cseh- és lengyel dinasztiáknál (Luxemburg, Piast). A magyar-lengyel szövetség az Anjouk külpolitikájának fontos pillére maradt mind Lokietek Ulászló (1306-1333), mind fia, III. (Nagy) Kázmér lengyel uralkodók idején. Magyar segédcsapatok többször támogatták a lengyelek háborúit (Német Lovagrend, tatárok, litvánok ellen). A dinasztikus házasságok még szorosabbra fűzték a szövetséget: Károly Róbert – korán elvesztett első három felesége után – feleségül vette Ulászló leányát, Erzsébetet (1320), akitől öt fia született. E sógorságnak is köszönhető Lajos későbbi lengyel királysága. Az Anjou-Luxemburg viszony is szívélyes volt. Luxemburgi János (1310-46) csapatai segítették Károly Róbertet a Csák Máté elleni küzdelemben, majd az osztrák-magyar viszony megromlása is közelebb hozta a feleket, hiszen a Luxemburg-Habsburg kapcsolat tartósan rossz volt. A visegrádi királytalálkozón (1335) nemcsak a cseh-lengyel kapcsolatban meglévő feszültségek enyhítését tudta elérni Károly Róbert, hanem megalapozta a három ország térségi együttműködését is. Gazdaságpolitikai döntéssel – fellépve az osztrák hercegek ellen – Bécs árumegállító jogát semlegesítették, új német területre vezető út megnyitását határozták el. Károly Róbert a nápolyi trón megszerzését is biztosítani próbálta András fiának és nápolyi Johanna eljegyzésével (1333).

Az 1342-ben – apja halála után – 16 évesen trónra kerülő I. (Nagy) Lajos (1342-82, "A lovagkirály") uralkodását állandó háborúskodások jellemezték. Meggyilkolt András öccse (1345) megbosszulására és a nápolyi trón megszerzésére két nagy hadjáratot vezetett (1347-48, 1350-52). Bár győzelmeket aratott, nem tudta megtartani a nápolyi területeket (Helyi erők és a pápa ellenállása, pestisjárvány, földrajzi távolság), visszaszerezte viszont Velencétől Horvátországot és Dalmáciát. Részint a balkáni hegemónia, részint az ekkor már érzékelhető török előrenyomulás feltartóztatása érdekében , a déli határoknál kiépítette a bánságok rendszerét, hűségre kényszerítette Havasalföldet, létrehozta a hűbéres Moldvát, ahol legyőzte a támadó tatárokat (Arany Horda, 1345).
Északon Lajos tartotta magát a bevált békepolitikához, a magyar-lengyel együttműködés még szorosabbá vált. Támogatta a lengyeleket a litvánok elleni harcokban, s a barátságot III. (Nagy) Kázmér halála után (1370) perszonálunió váltotta fel. Lajos magyar uralom alá helyezte Halicsot (1370), kormányzását magyar bárókra bízta.

A magyar-cseh viszonyban Luxemburgi Károly (1346-78) méltó partnere volt Lajosnak (Károly német-római császár is volt), ráadásul rokoni kapcsolat is egymáshoz fűzte őket (Lajos első felesége Luxemburgi Margit volt). A fiúörökös nélküli Lajos lányai házasságával próbálta biztosítani a lengyel és magyar trón Anjou kézben tartását, trónutódlási elképzeléseit azonban nem tudta maradéktalanul elfogadtatni.
Az Anjou-kori Magyar Királyság megerősödéséhez nagymértékben hozzájárult a XIV. századi európai hatalmi vákuum is: 1309-től a pápaság háttérbe szorult (avignoni fogság 1370-ig), a Német-római Császárság meglehetősen gyenge, széttagolt maradt (1356, német aranybulla), a százéves háború lekötötte Angliát és Franciaországot (1339-1453), keleten az orosz térség a tatárok hódítása miatt nem jelentett veszélyt, a Balkánon előrenyomuló török pedig még nem okozott alapvető gondot Magyarország számára. Anjou uralkodóink idején Magyarország nagyhatalommá emelkedett, a fentiek mellett köszönhetően Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos erőskezű politikájának, a gazdasági-társadalmi viszonyok kedvező alakulásának.

Gazdaság és társadalom a XIV. századi Magyarországon

I. A jobbágyság

- a 14. század végére kialakult a jogilag egységes jobbágyság

- szolgáltatásaik:

(1) földesúrnak: kevés robot, termény- és pénzjáradék (kilenced, földbér)

(2) királynak: kapuadó

(3) egyháznak: tized

- szabadon költözhettek

- földesuruk bíráskodott felettük

- vagyoni helyzetük jelentősen különbözött (földnélküli zsellér … gazdag paraszt)

- két legfontosabb termény: gabona, bor

- állattenyésztés: szarvasmarha, ló

II. Városok és polgárok

- a polgárság kisebb létszámú és kevésbé jelentős, mint Nyugat-Európában

- kevés a valódi, kiváltságokkal rendelkező város

- egyre fontosabbak lesznek a szabad királyi városok (Buda, Kassa stb.)

- megjelentek a céhek

- a kereskedelem a helyi piacokra korlátozódott

- sajátos magyar jelenség a mezővárosok nagy száma (pl. Kecskemét)

- az Anjou-korban megnőtt a bányavárosok száma is (Selmecbánya, Körmöcbánya stb.)

- sok külföldi (itáliai, német) betelepülő élt a városokban

III. A nemesség

- az 1222-es Aranybulla rögzítette, az 1351-es törvények kiegészítették a nemesek jogait és kiváltságait

- a nemesség három csoportra osztható:

(1) főnemesség:

- legmagasabb országos tisztségek (nádor, országbíró, tárnokmester, vajda, ispán, bán stb.)

- folyamatosan növekvő, hatalmas birtokok

- királyi tanács tagjai

- egyházi méltóságokat is kaptak

(2) középnemesség:

- jelentős vagyon, birtokok

- nem kapnak országos hivatalokat

(3) kisnemesség:

- kis birtok

- a nemesi vármegye volt politikai tevékenységük színtere

- elnyerte e csoport az önmaga feletti bíráskodás jogát

IV. Az egyház

- az ország vezetői közé tartoznak (érsekek, püspökök)

- az egyház is rétegződött:

(1) főpapság

(2) egyházi középréteg

(3) alsópapság

(4) szerzetesség

A magyar keresztény királyság megteremtése

(forrás: Shackallor)

A honfoglaló magyarok már 862-től kezdődően, tehát jóval a Kárpát-medencébe történő letelepedésük előtt, évenként indítottak kalandozó hadjáratokat leginkább a nyugati hatalmak irányába. Támadták ugyan Bizáncot is, de leggyakrabban Észak-Itália, Bajorország és Szászország voltak a célpontok. Ekkortájt Nyugat-Európa hatalmasságai belső harcaikkal voltak elfoglalva, ezért képtelenek voltak eredményesen ellenállni. A sikerekben egyik oldalról része volt a magyar nomádok harcmodorának, amely a nyugati vitézek számára szokatlan volt (színlelt menekülés, majd hátbatámadás), másik oldalról pedig, hogy ekkoriban még nem volt nyugati összefogás, még nem voltak erős várak és még nem volt elterjedt a nehézpáncélos sereg sem. A több évtizeden át tartó seregjárások összefogásra serkentették a Nyugat népeit. I.(Madarász) Henrik szász uralkodó kilencévi adófizetéssel békét vásárolt a magyaroktól és a nyugalmat erőgyűjtésre használta fel. A tizedik évben (933) megtagadta az adót és seregével kiállt a magyarok ellen Merseburg közelében, ahol vereséget mért rájuk. A csatavesztés az erőviszonyok megváltozását jelezte. 955-ben I.(Nagy) Ottó mért döntő csapást elődeinkre Augsburgnál, ami a kalandozások végét jelentette. Géza fejedelem rájött, hogy két féle irány létezik az országának. Az egyik, hogy folytatják a portyázásokat és tovább élnek nomádok módjára, amely a végleges vereségeket és a nép asszimilálódását (más népekbe való beolvadását) jelentette volna, vagy végleg letelepednek és egy keresztény államot hoznak létre, amelyet a nyugat is elfogad. Géza fejedelem ez utóbbit választotta.

Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Géza nevéhez fűződik a törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula lányát, Saroltot vette feleségül, megszerezve ezáltal az ország keleti részének a támogatását. Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, nem kísérletezett újabb kalandozó hadjáratokkal, sőt igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római Birodalom császárához I.(Nagy) Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól népe számára, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt: Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Ő továbbra is pogány módra élt, ám fiát, Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. Ez egyértelműen jelezte a dinasztikus házasságpolitikát, mivel a hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász-dinasztiával, és a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat. Géza halálakor (997) már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, de Árpád nemzetségén belül, Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl Koppány. Mivel idősebb volt Istvánnál a szeniorátus alapján igényét érvényesíteni kívánta. Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy – ugyancsak ősi szokást felelevenítve (levirátus) – feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot. István utóddá jelölésével Géza a Nyugat-Európában elterjedt örökösödési rendet, a primogenitúrát érvényesítette, amely szerint a hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli. Miután Koppány legyőzésével (és felnégyeltetésével, amelynek legfőbb célja az erő demonstrációja és a vetélytársak elrettentése volt a célja) István kezébe került a fejedelmi hatalom, II. Szilveszter pápától kért és kapott királyi címet. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. Fontos volt, hogy a katolikus egyház első emberétől kapta a koronát István és nem, pedig valamelyik más ország királyától. Ez szimbolizálta, hogy az ország nem hűbérese senkinek sem és hogy Magyarország egy önálló keresztény állam. A magyar korona, pedig az óta is a magyar államiságot szimbolizálja, az összes többi felségjelvénnyel együtt (országalma, jogar). Az ifjú királynak azonban hatalma megszilárdítása érdekében további harcokat kellett vívnia. Koppány legyőzése ugyanis még koránt sem jelentett végső győzelmet. Az egyes tartományok urait egyenként kellett, hogy hatalmuktól megfossza. 1003-ban az erélyi Gyulát fosztotta meg országától, de anyai nagybátyjának életét megkímélte. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Ezután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott. Ebben döntő jelentőségű volt az önálló magyar egyházszervezet létrehozása, élén az esztergomi érsekkel. Ez a lépés tovább erősítette az ország függetlenségét, hiszen így a magyar egyház feje csak a pápának volt alárendelve. István alapította az esztergomi és a kalocsai érsekséget, a veszprémi, pécsi, csanádi, győri, egri, és a gyulafehérvári püspökségeket. A falvakat templomépítésre kötelezte (10 falunként 1 templom). A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták. Az egyház ellátására előírta a tized megfizetését. A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. A király támogatásával alapították első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon. Szintén István nevéhez fűződik a latin írásbeliség bevezetése. A pogány hagyományokhoz ragaszkodó néppel nehéz volt elfogadtatni a kereszténységet. Ezért István a törvények erejét is felhasználta az új hit előírásainak betartatására. Megkövetelte a böjti időszakok megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi misén. Az európai gyakorlattal összhangban törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak és egyes esetekben a világiak felett is. A világi államhatalom kiépítése is István nevéhez fűződik. Az ország területe királyi vármegyékre (comitatus-okra) tagolódott, amelyek katonai-igazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el. A királyi vármegyék bázisai a királyi birtokokon létesített királyi várak voltak. A vármegyék vezetőit, az ispánokat a király nevezte ki. Az ispán az uralkodó nevében bíráskodott, megyéjében beszedte a királyi jövedelmeket, aminek harmada őt illette. Háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája a nádorispán volt, a király után az első világi méltóság. Ekkor alakult ki az országban a hűbériség fogalma ill. a hűbéri lánc. A legfőbb hűbéres a király volt, aki földeket adományozhatott a földesuraknak, akik bérbe adhatták a földjeiket a hűbéreseknek, akik terménnyel és ingyen robotmunkával fizettek a földesurak majorságain.
Az István korabeli társadalomról az uralkodó törvényei alapján nyerhetünk képet. Szent István törvényeiben a legélesebb jogi választóvonal a szabadok (liber) és rabszolgák (servus) között húzódott. A társadalom legnagyobb részét azonban minden bizonnyal a "köztes" helyzetű kötött szabadok rétege alkotta, akik nem rendelkeztek a szabad költözés, házasság, végrendelkezés, fegyverviselés jogával, és szolgálattal tartoztak uruknak. A XI. század legszélesebb rétegeket érintő folyamata a korábbi szabad harcosok, parasztok (közrendűek, vulgarisok) kötötté válása jelentette. A XII. század gazdasági változásai megteremtették a városfejlődés, ill. a paraszti népesség egységesülésének alapjait. A XIII. században a rendiség csírái is megjelentek a bárók megerősödésével és a köznemesség formálódásával, valamint ebben a században egységesült jogilag a szabadon költöző jobbágyság. Az Árpád-kor elején a liberek elitjét (arisztokrácia) a királyi birtokadományok révén megerődödő lovagok, ispánok (comes) és egyházi előkelők alkották. A vitézek (miles) – a szabadok egy másik, kisebb birtokkal rendelkező rétege – a király, illetve az előkelők mellett teljesítettek fegyveres szolgálatot. A közrendűek (vulgaris) már adóval (szabadok dénárja) tartoztak a királynak. Az egyházi, illetve világi nagybirtokokat és a királyi várbirtokokat kötött állapotú népességgel műveltették meg. A várispánságok katonái és katonatisztjei (várjobbágyok) is ebbe a csoportba tartoztak, de a várjobbágyok kisebb birtokadományban is részesülhettek, s ez által lehetőségük nyílt a felemelkedésre is.
Az új rend kiépítése lekötötte az ország erőforrásait, így István király békességre törekedett szomszédaival. A Német-római Birodalom élén álló szász uralkodóházhoz felesége, Gizella révén rokoni szállak fűzték ezért nem kellett támadástól tartania.

A sikeres államalapítást beárnyékolta, hogy 1031-ben vadkanvadászaton meghalt Imre herceg, István gyereke. Tragédiájával előtérbe került a trónutódlás kérdése.

István nővére gyerekében, Orseolo Péterben látta biztosítva a folytonosságot. Péter (1038-1041, majd 1044-1046), folytatta Isván politikáját, de idegenekkel vette magát körül. A mellőzött előkelők Pétert elűzték és István sógorát Aba Sámuelt (1041-1044) emelték a királyi székbe. Péter III. Henrik támogatásával visszatért az országba. A ménfői csatát megnyerve megkezdhette második királyságát, azonban ezért hűbéri esküt kellett hogy tegyen a császárnak. A megaláztatás miatt az egyházi és világi vezetők hazahívták Vazul két fiát, Andrást és Bélát. A belső villongások közepette kitört a Vata-féle pogánylázadás. I.András (1046-1060) a lázadás leverése után sem érezhette magát biztonságban, mivel Henrik érvényesíteni kívánta hűbéri jogait. Ezért a király hazahívta öccsét, a kiváló vitéz hírében álló Bélát és hercegség (dukátus) címén átengedte neki az ország egy harmadát. 1051-ben Henrik nagy haddal támadt az országra, de Béla a Vértes vidékén legyőzte. A császár békét kötött és Salamonhoz adta lányát nőül, akit András megkoronázott, elütve ezzel Bélát a tróntól. Béla haddal támadt Andrásra és legyőzte, így Béla lett a király (1060-1063). András rövidesen meghalt, Salamon német földre menekült. 1063-ban azonban Salamon német segédhadakkal betört az országba. Bélát baleset érte, fiai, Géza és László Lengyelországba menekültek Salamon elől. Salamon (1063-1074) Győrben békét kötött Gézával és Lászlóval. I.Géza (1074-1077) halála után öccse, László vette át a hatalmat (1077-1095), aki ténylegesen elkezdhette megszilárdítani az István király által létrehozott államszervezetet.

Anjou uralkodók Magyarországon

1., 1301-ben az Árpád-ház kihalása után három királyjelölt közül Károly Róberté vagy más néven I. Károly királyé lett a korona. (1301-1342)
2., Első lényeges lépése a tartományurak legyőzése volt. Lényeges csata: 1312-ben Rozgonynál győzi le a tartományurak seregét.
3., Gazdasági intézkedései:
- bányabér
- az aranyforint bevezetése
- kapuadó
- harmincadvám
- nemesfém monopólium
4., Fontos külpolitikai esemény az 1335-ös visegrádi királytalálkozó. => szövetség, egymás kölcsönös megsegítése.
5., 1342-1382 I. (Nagy) Lajos uralkodása => igazi lovagkirály, folyamatosan háborúzik. (Nápoly, Dalmácia)
Perszonálunió Lengyelországgal, a király személye köti össze a két országot.
6., 1351-es törvények: kilenced, úriszék, ősiség

Mészáros Lőrinc Napok

A bemutató letölthető innen:

http://www.wikiupload.com/download_page.php?id=190516&code=4012

download file =>betű és/vagy számkód beírása => get (vagy Enter)

A rendiség kialakulása

I. Változások a gazdaságban a 14-15. században
1300-as évek közepe: lehűlt az éghajlat => csökkentek a terméshozamok => gyakori éhínségek, pusztító járványok => csökkent a népesség
következmények:
(1)a falvak elnéptelenedtek, pusztákká váltak
(2)az elhagyott földeket legelőnek használták
(3)elterjedt a juhtartás (gyapjú)
(4)a földesurak saját kezelésű földjeiket bérbe adták vagy telekként kiosztották
a nem céhes gazdasági ágakban látványos fejlődés kezdődött:
(1)új eljárások
(2)új eszközök (pl. szövőszék, vízimalom)
(3)növekvő termelés (pl. posztóipar)
megnőtt a pénz szerepe: pénzváltók, bankok

II. „Ami sokakat érint, sokaknak kell megerősíteni”
a pénzjáradék elsőrendűvé válásával lazult a parasztok személyi függése => szabad bérlőkké válhattak
a hűbériséget fokozatosan felváltotta a rendiség
a rendiség kialakulását befolyásoló tényezők:
(1)a hűbéri kötelékek folyamatosan lazultak
(2)a városok és a papság önálló, kiváltságokkal rendelkező csoportként elkülönültek a társadalom többségétől
(3)a király hatalma az emberektől származik, ezért meg kell osztania azt a rendekkel
rend: a társadalom azonos jogokkal és örökölhető kiváltságokkal rendelkező, érdekeit együtt védelmező tagjainak csoportja
három rend: nemesség, papság, polgárság
a rendek gyűlése (rendi gyűlés) korlátozta a király hatalmát (szavazás az új adókról és törvényekről)

A középkori Európa - „IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL!”

Különösen ajánlott a 6. osztály számára!

I. Az egyházi társadalom

- az egyház tagjait papoknak nevezzük (latin nyelv, írás, olvasás)
- a papok felett az egyház törvényei szerint ítélkeztek
- a papság két csoportja:

(1)világi papság:
a hívekkel foglalkoztak
erős rétegződés
pápa: az egyház feje
érsek: az egyháztartományok vezetője
püspök: az egyházmegye vezetője (pásztorbot, gyűrű)
kanonok: a püspök segítője, az iskolák működtetője
plébánosok: a közösségek, templomok vezetői (alsópapság)

(2)szerzetesek:
kolostorokban éltek
szigorú szabálygyűjtemény (regula)
vezetőjük az apát
kódexmásolás, térítés, tanítás, gyógyítás
bencés rend (Nursiai Szent Benedek, 529), ferences rend (Assisi Szent Ferenc, 13. század) stb.
pálosok (1329): az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend


II. Az egyház jövedelmei

az egyházszervezet működtetésére, a templomok fenntartására
állandó egyházi bevétel: tized (decima)
rendszeres adományok
az uralkodó és a földesurak gyakran birtokokat juttattak az egyháznak


III. Szent Péter utóda

a nyugati egyház élén Róma püspöke, a pápa állt:
(1)Szent Péter (Róma 1. püspöke) utóda
(2)övé a legfőbb törvényhozási jog
(3)jelvényei: hármas süveg (tiara), Szent Péter kulcsai
(4)a bíborosok testülete választja
(5)székhelye: Róma
a keleti kereszténység:
(1)központja Bizánc
(2)élén a konstantinápolyi pátriárka állt
(3)szervezete, szokásai jelentősen eltértek a nyugatitól
1054: a keleti és a nyugati egyház szakítása (nagy egyházszakadás: szkizma)
a pápaság a 13. századig Európa jelentős hatalma volt


IV. A pápaság és a császárság küzdelme

VII. Gergely pápa (1073-1085) világuralmi igényeket fogalmazott meg (1075: Dictatus Papae c. irata)
a Német-római Császárság a Frank Birodalom örökébe lépve Európa ura szeretett volna lenni
az összeütközés legfőbb oka a püspöki hivatalba való beiktatás (invesztitúra) jogának birtoklása volt
a nyílt harc az 1075-ös lateráni zsinattal kezdődött
váltakozó sikerrel, hosszan elhúzódva zajlott a küzdelem (több szakaszból állt)
végül megegyezett a két szembenálló fél


V. Szentek és eretnekek

eretnek: a hivatalos egyházi tanításokkal ellentétes nézeteket valló személy
az eretnekmozgalmak kialakulásának okai, céljai:
(1)szegény, fényűzésmenetes egyház kialakítása
(2)városi élet fellendülése (szegények)
(3)szellemi sokszínűség, kiútkeresés
a 11-13. században jelentek meg, elsősorban Itáliában és Franciaországban (katharok, valdensek stb.)
az egyház keményen fellépett az eretnekek ellen (inkvizíció)
szentek: különösen istenfélő emberek, akik sokat tettek a hit terjesztéséért, védelméért (pl. Szent Péter, Szent Ferenc, Szent Margit)
e személyeket boldoggá és/vagy szentté avatták

A középkori Európa - A falvak és lakóik

Különösen ajánlott a 6. osztály számára!

I. A gazdálkodás és annak eszközei

- földművelési mód: vad talajváltó => kétnyomásos gazdálkodás => háromnyomásos gazdálkodás
- a legfontosabb eszközök: aszimmetrikus nehézeke, borona, kasza, sarló
- a legfontosabb termesztett növény a búza volt
- elterjedt a kertművelés is (zöldség, gyümölcs)
- nagyállattartás: szarvasmarha, sertés, ló
- szügyhám, patkó és fordulóeke használata

II. A gazdálkodás színtere: az uradalom
- a 6. században jelentősen csökkent az európai népesség => munkaerőhiány

- a nagyobb birtokosok művelhető területeket engedtek át és védelmet biztosítottak a szegényebbeknek, cserébe terményjáradékot kértek
- a saját művelésben tartott részeket szolgákkal műveltették, akiknek cserébe telkeket adtak
- a 10. századi gazdálkodás színterei:

1. uradalmak

2. szabad paraszti gazdaságok

III. Szolgák, szabadok, jobbágyok
- a telekért cserébe a paraszt szolgáltatással, járadékkal tartozott a birtokosnak:

1. terményjáradék (általában kilenced)

2. munkajáradék (kétkezi vagy igás robot)

3. pénzjáradék (pl. földbér)

4. ajándék (ünnepek alkalmával)
   - az egyháznak tizedet (kezdetben terményben, később pénzben) fizettek
   - a 10. században a szolgák és a szabad származásúak közötti választóvonal elmosódott => jobbágyság kialakulása
   - a jobbágy gazdaságilag és személyében is függött urától