Linkajánló - SPQR A Római Birodalom

http://www.romaikor.hu/

Az akkádok

Uralmuk idoszaka: i.e. 2500 körül kerekedtek a sumér civilizáció fölé - i.e. 2285-ig.

akkád: héber szó, sumér nyelven agade: tűzkorona, tűzkoszorú. Agade városállam volt Babilontól északra. Így nevezték hagyományosan Babilónia északi területeit, mely az agadei hadjáratok nyomán formálódott birodalommá. A mezopotámiai ékírásos emlékek sumer és akkád nyelven íródtak. Akkád nyelvű, de ősi sumér epikus alkotások többek között a Gilgames, az Etana-eposz, stb. Az akkád a sumér nyelv helyére lépett, átvéve tőle az ékírást, de a sumér még sok száz évig a műveltség és papság nyelve maradt.

Az akkádok mintegy kétszáz évig uralkodtak Mezopotámiában. Agadei Sarrukin építette fel az Akkád Birodalmat. Az akkád királyok kezdettol fogva arra törekedtek, hogy a sumér uralkodók utódainak tüntessék fel magukat. A politikában és a művészetben is megfigyelhető a kontinuitás. Uralmuk alatt a kultúra területén nem következett be törés. Az akkádok még a sumér írást is átvették. A templomi szertartások, a muvelt réteg nyelve továbbra is a sumér maradt. A sumérokra nézve a legnagyobb változás két területen következett be. Az egyik jelentős változás a külsőben, az öltözködés és viselet területén jelentkezett. A férfiak szakállt és hosszú hajat növesztettek, ami az isteneket és a királyokat jellemző erő jelképe volt. A másik változás az ábrázoló művészetben történt. A művészetben mozgalmasabb lett az ábrázolásmód. A királyt a domborműveken szarvakkal diszített koronával ábrázolják, ami eddig kizárólag az istenek kiváltsága volt. A sumérok korában az istenek nem játszottak szerepet az ábrázolásban, az akkád művészek ezzel szemben gyakran megjelenítik őket.

Az agadei dinasztia uralmának a gutik (qutúk) (lásd Akkád nagyobb méretű térképét feljebb) vetettek véget, akik az északkeleti hegyekből lecsapva elpusztították a Sarrukín által alapított birodalmat i.e. 2285 körül

Az akkád autonómia alatt Sumér megerősödött, és a gutik támadása után mintegy kétszáz éven át újra vezető szerepet töltött be a térségben. Ez volt a Sumér reneszánsz. (i.e.2285 - i.e. 2016)

Ennek a korszaknak vetett véget egy újabb sémi invázió:

i.e. 2016-ban az elámiak feldúlták az országot, a fővárost Urt is kirabolták, lerombolták, a népet halomra gyilkolták. Meghalt az utolsó sumér király Ibbi-Szu'en. Megdőlt az Ország, a nép számbelileg megfogyatkozott, lelkileg és testileg megkínzattak, a népek kavalkádjában a nyelv is kihalt. Így pusztult el Sumér.

Az ókori Róma - A kereszténység kialakulása

I. A kereszténység gyökerei

- A kereszténység a birodalom egyik keleti, Júdea nevű provinciájában született.
- A keresztényég gyökerei az itt élő zsidó nép egyistenhívő vallásában találhatók meg.
- A súlyos adók és kegyetlenkedések miatt elégedetlen lakosság a Messiás (Megváltó) eljövetelére várt.

II. Jézus Krisztus élete, tanításai és halála

(1) Jézus élete
- Az augustusi népszámlálás miatt Betlehem városába vándorló Mária és József gyermekeként született, egy istállóban.
- Pásztorok és napkeleti bölcsek hódoltak a kisded előtt, kinek születését csillag jelezte.
- Heródes, a zsidók királya féltette trónját, és megöletett minden két évnél fiatalabb gyermeket.
- József és családja Egyiptomba menekült és csak Heródes halála után tértek vissza Júdeába.
- Jézus gyermek- és fiatalkorának további éveit Názáret városában töltötte.

(2) Jézus tanításai
- 30 éves korában kezdett tanítani.
- Legfontosabb tanítása az egyetemes szeretetről (Isten és az emberek szeretete) szólt.
- A tevékeny szeretetet (adakozás, segítségnyújtás), a megbocsátást, az emberek egyenlőségét és a szegénységet hirdette.
- A törvények formális betartása helyett a belső tisztaság elérésére buzdította tanítványait.
- Az elérendő cél a Menny, Isten országa.
- Bár szintén egyistenhitet hirdetett, Jézus tanításai eltértek a zsidó vallás törvényeitől.

(3) Jézus halála

- Jézus híveinek száma egyre nőtt.
- A zsidó főpapok veszélyesnek tartották az új tanokat.
- A Jeruzsálembe érkező Jézust elfogatták, majd a római helytartó (Pilátus) halálra ítélte.
- Hosszú, szenvedésekkel teli úton (passió) jutott el Jézus a Golgotára, ahol keresztre feszítették.
- A halála utáni harmadik napon sziklasírjából eltűnt a holtteste (feltámadt), s a későbbiekben többször megjelent követői előtt.

III. Mi hát az igazság?
- Jézus életéről a keresztény vallás szent könyve, a Biblia Újszövetség részének evangéliumai szólnak.
- Más, történeti jellegű munkák (Flavius, Tacitus, Suetonius, Plinius) is megerősítik, hogy Jézus Krisztus létező személyiség volt.
- A tudomány mai állása is elfogadja ezt, ám Jézus születésének időpontja máig bizonytalan (valószínűleg Kr. e. 8 és 4 között születhetett).
- Csodás tettei, isteni származása (Isten fia) és feltámadása a keresztény hit alapelemei, s a teológia tárgykörébe tartozik.

Colosseum 3D

A római Colosseum 3D-ben:
(a bal egérgomb lenyomása után az egér segítségével lehet körbenézni)

http://www.panoramas.dk/7-wonders/colosseum.html

Etruszkok

Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, amely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, tizenkét város közötti (az ión szövetség mintájára létehozott) szövetségnek a megalapítójáról nyerte.

Minden város élén a legfőbb bíró, a hadsereg feje állt, az abszolút vallási tekintély. Az eleinte monarchikus berendezkedésű, majd a helyi oligarchiák által irányított városok függetlenek voltak, csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségbe. A Kr. e. 7. és 6. század során kialakult a thalasszokrácia, azaz a tengerészek uralma. Az etruszkok ügyes és vállalkozó kedvű hajósok voltak, rendszeres kapcsolatot tartottak a Földközi-tenger valamennyi fontos civilizációjával. A thalasszokrácia volt a legfontosabb motorja az etruszkok hatalmas fejlődésének, amely a földművelésen és a legeltetésen alapuló gazdaságra épült. Nagyon tagolt társadalmi rendszer jött létre, amelyben feltűnő különbségek alakultak ki a jövedelmi viszonyokban.

Kr. e. 550 körül kialakulóban lévő birodalmuk inogni kezdett. Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából elűzték az etruszk Tarquiniusok uralkodóházát, majd délen verték meg az etruszk sereget. Kr. e. 474-ben a szürakuszaiak tengeren arattak győzelmet felettük, és megakadályozták, hogy az etruszkok hatalmat gyakoroljanak Korzika és Elba felett. Kr. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veii-t és lerombolták a várost. Hosszú küzdelem után az i. e. 2. században Etruria teljes egészében a rómaiak kezére került, ám az etruszkok nyelvüket és kultúrájukat még sokáig megtartották.

Romulus és Remus

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte : - Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt -a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt. Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt. Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga. Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott : - Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen! Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki :
- Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak ! Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat : - Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? - és azzal már keresztül is ugrott a falakon. Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson : - Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! -mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.

Athén aranykora

A görög történelemben klasszikus kornak nevezik a perzsa háborúktól a Kr. e. 300-as évek közepéig tartó időszakot. Többek között azért, mert ekkor keletkezett a görög földön mindaz, amelyet az utókor is példaértékűnek tart, mind a kulturális, mind a politikai élet területén.
A kor irányadó városállama Athén - melynek jó hírét a perzsákon aratott győzelem öregbítette - szövetségi rendszert hozott létre s ellenlábasával, Spártával szemben kisebb csatározások után, Kr. e. 446-ban 30 évre békét kötött. Így a mindössze 2600 km2 -nyi városállam, Attika az Égei-tenger meghatározó nagyhatalma lett. A külső veszély elhárítása után Periklész, a kor leghíresebb athéni politikusa a város fejlesztéséhez foghatott. Általában Periklész korát szokták aranykornak nevezni, kifejezve ezzel a városállam gazdagodását, a kulturális és politikai vívmányok jelentőségét.

Az ókori India

A Kr. előtti III. évezredben nomád őslakosok alakítottak ki kultúrát az Indus völgyében. Többek között virágzó városokat építettek. Ezeket a városokat falak vették körül, a városokban erődítményeket építettek. A városban az egyenes utcákon téglaházak álltak, a házakon kívül fürdők és gabonatárolók is. A városokban csatornák is voltak. Az őslakosok értettek cserépedények készítéséhez, az üveg megmunkálásához és a bronzöntéshez.

A Kr. előtti II. évezredben indoeurópai állattenyésztő törzsek nyomultak be az Indus völgyébe, teljesen elpusztítva az őslakosok városait. Hatalmas zsákmány került a bevándorlók kezébe. A magukat előkelőknek, vagyis árjáknak nevező fegyveres arisztokrácia mellett kialakult a papi arisztokrácia, a szegényebbekből parasztok, kézművesek vagy kereskedők lettek. Az őslakosok jogfosztottak lettek, vagyis dravidák: búza, árpa, datolya, dinnye és gyapot termesztésével foglalkoztak. Kisebb-nagyobb államok jöttek létre, melynek élén rádzsák, vagyis királyok álltak.

Ezután kezdődött meg a harc a hatalomért a fegyveres arisztokrácia és a papság között. Ez a papi osztály győzelmével végződött. A társadalom ekkor merev formát öltött. Ki milyen társadalmi osztályba született, abból nem tudott feljebb kerülni. Ezeket az osztályokat nevezzük kasztoknak. Az ókori Indiában 4 kaszt létezett. Az első és legmagasabb kaszt a brahmana, a papok kasztja volt. Az ő feladatuk a tanítás, a Védák tanulmányozása és áldozatbemutatás voltak. A második osztály a harcosoké, neve ksatrija. A harcosok feladata a védelem, az adományozás és a Védák tanulmányozása. A termelők csoportja a vaisja. Feladatuk a kereskedelem, a pénzkölcsönzés, a földművelés és a Védák tanulmányozása. Az utolsó kaszt a súdra, az érinthetetleneké. Egyetlen feladatot írtak elő nekik: az előző kasztok szolgálatát.

Egységes állam csak a Kr. előtti III. században jött létre, Asóka király uralma alatt.

Az indiaiak műveltségének alapja a vallás szerepe. Fontosak a Védák és a lélekvándorlásban való hit.

A KÍNAI NAGY FALRÓL KÉPEK

A KÍNAI NAGY FAL

Archeológusok kutatása felfedte: a Kínai Nagyfal hosszabb, mint azt eddig hittük - jelentette a kínai állami hírügynökség pénteken. Mintegy ötszáz kilométernyi ,,falat" találtak a xinjiangi sivatag közelében. Ez a terület korábban nukleáris kísérleteknek adott otthont.

Kína északnyugati területén, Xinjiang közelében, archeológusok csoportja ötszáz kilométer hosszú falrészt találta. A hosszú építményt egyértelműen a Nagyfal egy szakaszaként kell kezelni. A Nagyfal hossza ezzel a szakasszal együtt most már eléri a 7200 kilométert.

A Kínai Nagyfal építéséhez mintegy kétezer éve, pontosan ie. 231-ben kezdtek hozzá. Az monumentális vállalkozás célja az északi nomád törzsek távoltartása volt. A Kína első számú nemzeti szimbólumának tekintett, kétezer éves építményt szinte minden kínai dinasztia renováltatta már.

A Selyemutat védte

Kínai szakértők szerint az egyetlen, űrből is látható ember alkotta építménynek azonban más célja volt. Ezen elmélet szerint az ősi és híres Selyemút védelme volt a Fal feladata, mely párhuzamosan fut a hosszú építménnyel.

Mindeddig abban a hitben élt a világ, hogy a Fal nyugati vége a Gansu melletti Jiayu-erőd. A mostani résszel megtoldva azonban jóval nyugatabbra került ez a pont. Szakértői vizsgálatok bebizonyították: a falrész formája és méretei arra engednek következtetni, hogy további szakaszok vannak még az ismert sárga homokkőből és a drága yarrah fából megépítve - ismeretlenül.

Egyiptomi istenek

Néhány kép Gilgamesről

A GILGAMES EPOSZRÓL

A VILÁG legelső irodalmi műve a Gilgames eposz. Ez a mű az ókori Közel-Kelet legjelentősebb költői alkotása, s minden valószínűség szerint az emberiség legelső nemzeti eposza. A burjánzó cselekményű és gondolatgazdag eposz Gilgamesnek, Uruk város legendás ie. 2700 körül uralkodott királyának mitikus története. Élő alakról szól az eposz, aki legendás uralkodó és nagy zsarnok is volt egyszerre.

Az isteni származású hős emberfeletti tetteket visz véghez: ő építi fel Uruk falait, majd elűzi Innana-Istar istennő által ültetett nyárfában rejtőző kártékony szörnyeit. Innana a féltékeny istennő sértett hiúságában azért tör a hős elpusztítására, mert Gilgames visszautasítja szerelmi felkínálkozását. Mikor Gilgames elhatározza, hogy egy olyan tornyot épít, amely az égig, az istenek honáig ér - elküldik a Inanna templom főpapnőjét Enkiduhoz, a vademberhez, hogy szelidítse meg azt, és küldje Gilgames legyőzésére. Gilgames és Enkidu sokáig küzdenek, de egyikük sem bírja legyőzni a másikat végül barátságot kötnek. Barátjával, Enkiduval legyőzi Humbabát, a szent cédruserdő rettenetes őrét, majd Innana-Istar istennő égi bikáját. Gilgames varázserejével munkára kényszeríti a város fiait, ám hatalmának varázseszközei az alvilágba hullanak. Fontos momentuma az eposznak, hogy Gilgames varázserejét a birtokában lévő tárgyaktól nyeri. Barátja, Enkidu leszáll az alvilágba értük önfeláldozóan, de nem tud visszatérni, ezért Gilgames barátja után megy. Sikerül megszereznie a tenger fenekéről az életgyökeret, de egy kígyó elrabolja tőle. Enkidunak csak a testét tudja felhozni, feltámasztania nem sikerül. Az óbabiloniai elképzelések szerint alvilágban, a holtak a földi érdemeik vagy vétkek szerint élnek tovább. Ez a kereszténység menny és pokol elképzelésével összhangban lévő elképzelés, ami az ószövetségben sem szerepel, és az újszövetség sem ír róla feketén-fehéren. Gilgames találkozik ősével, Um-napistivel, aki a halhatatlanságról, valamint a vízözönről mesél, melyet az istenek bocsátottak a bűnös földre.

Ebben, és más iratokban leirják sumérok a saját eredetüket.

A saját állításuk szerint őket isteni erővel rendelkező lények, a dingirek teremtették, a MÉH segítségével. Leírják, hogy az özönviz előtti koszakban 260 000 ezer éven át 200 király uralkodott és fel is sorolják őket. Tölük vették át a Biblia ehhez képest nyúlfarknyi származási listáit. Ha a 260000 ezer év holdév akkor is 20000 évet jelent. Tekintve, hogy az őket közvetlenül megelöző AL-UBAID kultúra egyes lelőhelyein 14 réteget is találtak, és elképzelhető, hogy több rétegű tell-kőzet is van, nem lehetetlen, hogy a 20000 év valóság. Ez pedig azt jelenti, hogy a királyaik átlag 100 évig uralkodtak. Ha valóban isteni hatalommal bíró lények hozták öket létre, akkor természetesen nem hihetetlen a matuzsálemi kor.

A Gilgames-eposz

Asszurbanipálnak (Kr.e. 669-629 ), Asszíria királyának ninivei "könyvtárából" maradtak ránk azok az agyagtáblákra írt történetek, amelyek bevezetnek bennünket az ó-kori Mezopotámia mitikus-csodás világába. Kr.e. 612-ben a médek és a babiloniak romba döntötték történelmünk első ismert könyvtárát, azonban a XIX.sz. második felében ásatások során felszínre került néhány darabja. Ezen leletek közt került napvilágra 12 ék-írásos agyagtábla is, amelyből épen és teljesen megismerhetjük a Gilgames-eposz történetét , a halhatatlanságra vágyó királyfi harca, küzdelme, vívódása az örök élet után. A Gilgames-eposz teli van csodákkal, olykor istenivé vált személyekkel, de középpontjában az ember áll, a történet egyben az ember érzéseinek: örömének, büszkeségének, fájdal-mának, lelkiismereti válságának kifejezője is. A főhős, Gilgames, hősi vállalkozásai, győzelmi mámora, majd belső lelki barát a legjobb társ, a testvérré fogadott barát: (Enkidu) halála miatt mind-mind lehetőség az élet-halál kérdésének föltevésére. Az eposznak csak "kerete" a mitikus réteg (pl. Humbaba, Um-napisti), Gilgames ember volta miatt az istenek nem engedték, hogy örökké éljen: Gilgamesnek, mert ember, meg kell halnia!

Gilgames élő, létező személy volt. Körülbelül Kr.e. a XXVII. században élt, élhetett. Többször is foglalkozott személyével a történelmi hagyomány is. Százhuszonhat éves uralkodását az Uruki nép felett a sumér királylista is bizonyítja. A ninivei gyűjtemény újasszír változatban íródott, ez a legépebb műalkotás, ezt megelőzi a hettita birodalom területéről származó rengeteg akkád, hettita és hurri nyelvű Gilgames töredék, de ismerünk sumérszövegeket is, van óbabiloni változat is a történetről. A három és fél ezer sornak sajnos még csak (egy 1966-ban kiadott könyv alapján) negyven százaléka van megfejtve. Témája, jelenetei, kérdésköre hatalmas hatással volt az ókori Kelet mitológiájára, cselekvései, elhatározásai a homéroszi eposzokon kívül az ó- és újszövetségi irodalomban is föl ismerhető.

A folyóközi hitvilág legnagyobb hősét, Uruk királyát, a tudós és bölcs Gilgamest Aruru, a sors-teremtő istenasszony formálta; kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember, s ez arra buzdította, hogy az élet és hír örökkévalóságot keresse. Uruk népét zsarnokian, kegyetlen módon leigázta, birodalma erős bástyafalait velük építette föl, s ezért a nép lázongott, az istenek segítségét kérték. Ők hallván a nép könyörgését megteremtették Enkidut. "Te, Aruru, új hőst teremtesz - a nagy Gilgameshez hasonlt! Hadd versenyezzen ez a kettő, hogy Uruk népe megnyugodjon." Egy Istár-papnő, hogy Enkidut Gilgames ellen lázítsa, állati énjéből és környezetéből kiszabadítsa cselhez folyamodik. Igazságérzést, bosszúvágyat, becsvágyat ébreszt benne, a szerelem nagy emberi szenvedélyét oltja Enkidu szívébe. Enkidu meg akar mér-kőzni a kegyetlen zsarnokkal, ezért Urukba megy. Éjszaka mérkőznek meg egymással, egyik sem bírja legyőzni a másikat, hiába szeretné ezt Uruk népe. Gilgames álma szerint, barátságot fogadnak. Hogy magának és Uruk népének dicsőséget szerezzen, Gilgames a legdicsőbb építményének anyagát, Uruk városától távol eső cédruserdő istenfáját szeretné kivágni. Enkidut sikerül rávennie, hogy vezesse a vállalkozást. Samas isten segítségével a két hős megöli a cédruserdő óriás őrzőjét, Humbabát. Az Eufrátesz szent vizén szállítják hazájukba a kivágott cédrusokat, ami egyben haditettük diadaljelét és zsákmányát is jelentette. Uruk városában újabb kaland várja őket. Istár, Anu istent kéri: teremtsen egy hatalmas bikát, amely majd megöli Gilgamest, mert visszautasította szerelmét. A nép rémülten menekül az égi bika elől, Gilgames és Enkidu szembeszáll a fenevaddal és megölik. Enkidut riasztó álmok gyötrik ezen az éjjelen, míg Gilgames örül a győzelemnek. Álmában; öléssel végződött kalandja miatt az Istenek halálra ítélik. Felébredése után halálfélelme fokozódik, és napról napra betegebb lesz. Enkidu meghal. Így Gilgames is magára marad. Ráébred, hogy ő is halandó, ezért mindenféleképpen meg akarja tudni, hogyan lehet hallhatatlan. Az élet és halál kérdésére akar választ kapni Um-napistitől, ki a vízözön idején kapta ajándékba halhatatlanságát az istenektől. Céltudatosan halad előre csábításoknak ellenállva, meggyőző szavai segítségével könnyen veszi az útjába kerülő számos akadályt. Um-napisti válasza, Gilgames kérdésére: virrasszon hét napon, hét éjjelen át, s akkor örök életet nyerhet. Virrasztás közben elalszik, majd fürdés közben egy kígyó nyeli le az örök élet füvét, melyet hazaszeretett volna vinni népének. Megérti: a halál ellen semmit sem tehet. Kiábrándultan indul Uruk felé, de már megérkezésekor újabb tervei vannak. Hazatérése után megidézi Enkidu szellemét és a halál utáni történésekről faggatja. Megtudja, hogy aki hősként hal meg, megbecsülésben részesül; a halál után csak az semmisül meg, aki élőként sem volt méltó az életre. De a földi jócselekedetei meghozhatják a túlvilági békéjét is.

A burjánzó cselekményű és gondolatgazdag eposz Gilgamesnek, a dél-mezopotámiai Uruk város legendás királyának fantasztikus kalandjairól szól. Az isteni származású hős emberfeletti tetteket visz véghez: ő építi fel Uruk falait, majd elűzi az istennő által ültetett nyárfában rejtőző kártékony szörnyeket. Barátjával, Enkiduval legyőzi Humbabát, vagy más néven Huwawát, a szent cédruserdő rettenetes őrét, majd Ister istennő égi bikáját, akit a féltékeny istennő sértett hiúságában azért küld a hős elpusztítására, mert Gilgames visszautasítja szerelmi felkínálkozását. Egy másik történetben a király varázserejével munkára kényszeríti a város fiait, ám hatalmának varázseszközei az alvilágba hullanak, és mikor barátja, Enkidu leszáll, hogy visszahozza azokat, lenn marad a halottak között. Gilgames meghalt barátja után megy az alvilágba, de hiába szerzi meg a tenger fenekén rejtőző életgyökeret, egy kígyó elrabolja tőle. Enkidut így csak az alvilágból tudja felidézni, feltámasztania azonban nem sikerül. A barátjával folytatott beszélgetésből kiderül, milyen a holtak élete. Az alvilág nem vigasztalan, a holtak lelke a földön szerzett érdemek vagy vétkek szerint él tovább. Az egyik epizódban Gilgames őse, Um-napisti vagy Uta-naistim a halhatatlanságról, valamint a vízözönről mesél, melyet az istenek bocsátottak a bűnös földre.

A legrégibb eposzszövegben Gilgames megálmodja saját halálát és az istenek kinyilatkoztatását, melyek szerint ő lesz az alvilág ítélkező bírája.

Reád van bízva az emberiség fénye, homálya,

reád van bízva az emberiség közös-egy földje,

reád van bízva a hatalom, melynek nem lehet ellenállni,

reád van bízva az ütközet, melyből nem lehet menekülni,

reád van bízva a fegyver, melyet nem lehet félrelökni.

A Gilgames körül keletkezett legendás történetek, melyek már önmagukban is többnyelvű (sumér, akkád, asszír, hettita) kultúra termékei, korunk szinte valamennyi népének gondolkodásmódját és mitikus képzeletét megihlették. A vízözön meséje, mely itt fordul elő először, innen kerül át a zsidók bibliájába. Gilgames filozófiája, élet és halál, elmúlás és halhatatlanság örök kérdése, valamint a hősök hordozta általános emberi tartalmak - barátság, szerelem, hősiesség, belső nemesség - a mű eredeti mitikus, kultikus céljain messze túlmutatva minden kor számára élményt és tanulságot jelentenek. Gilgames a halállal, az elmúlással, a halhatatlanság örök vágyával küzdő hős, az ember évezredes alapkérdéseinek megfogalmazója és megtestesítője:

Városomban meghalnak az emberek,

összeszorul a szívem,

elmúlnak az emberek,

nehéz a szívem.

Kihajlom a falon:

a folyam vizén tetemek sodródnak,

szemem ezt látja.

S én? Ez a sors vár rám is?

Igen. Ez a sors vár rám is...

Mezopotámia rövid történelme

Mi az, hogy Mezopotámia?

A szó görögül folyóközt jelent. Az ókorban Mezopotámia az Eufrátesz nagy kanyarulata volt, vagyis É-Ny Irak. Ma Irak területét tekintjük Mezopotámiának. Mezopotámia az Eufrátesz és Tigris között terül el. Ennek a két folyónak az áradása határozta meg az emberek életét.
Az Eufrátesz (Purattu) 2800 km hosszú, nagy a hordalékvivő képessége (a hordalékot a középső szakaszán rakta le), csak az alsó szakasza volt hajózható, eredetileg a Tigrissel nem találkozott, az ókorban 6 főcsatornája volt. A Tigris(z) (Idiglat) 2000 km hosszú volt, áprilisban áradt, esése nagyobb és jobb az Eufráteszénál. Mezopotámia éghajlata sivatagi és sztyeppi. A csapadék eloszlása nagyon egyenlőtlen.

Sumerek

Néhány hullámban fokozatosan érkeztek kelet felől a IV. évezred második felében. A sumerek eredetéről semmit sem tudunk. Mítoszaik sem segítenek, mert önmagukat őslakosoknak tartották.
A III. évezred első felében önálló politikai egységek (városállamok jöttek létre): Uruk, Ur, Babilon, Nippur, Suruppak, Kis, Assur, Lagas, Umma. Kr. e. 3000. körül szabályozták a Tigris és Eufrátesz bizonyos szakaszait, ezzel véget ért az "özönvíz". A harmadik évezred első fele Sumer virágkora.

Akkád dinasztia

Sumer első egyesítése az akkád Sarrukín (szülei kitették, egyszerű emberek nevelték, pohárnok, Kis uralkodóját letaszítja a trónról) nevéhez fűződik. Megalapítja Agade-t. Hatalmas hadsereget hoz létre. Kr. e. 2230-ban a guti betörés vetett véget az akkád birodalomnak.

Sémi uralom

Kr. e. a III. évezredben az éghajlat egyre melegebbé, szárazabbá vált, ezzel elindult a nomád népek újabb vándorlása. A sémi amurrúk jutottak hatalomra. A szikesedés miatt a fejlődés súlypontja végérvényesen Közép-Mezopotámiába (Babilónba) helyeződött át.

Óbabiloni birodalom

Babilon ősi település volt (Jelentése: az Isten kapuja). Az Uri dinasztia idején önálló állam volt. Fokozatosan legyőzte a többi várost. Utolsó ellenfele Larsza volt. Kr. e. 1792-1750-ig uralkodott Hamurappi. A mezőgazdaságban a legfontosabb változás a föld magántulajdonba kerülése volt. Egyre nagyobbak lettek a vagyoni különbségek, az adósrabszolgaság száma rohamosan növekedett. Fellendült a kereskedelem, kereskedőtársaságok alakultak, egyre függetlenebbek lettek a királytól. Az uralkodók szabályozták bizonyos áruk árát. A társadalom: teljes jogú szabadok (király, nagybirtokos arisztokrácia, szabad parasztok, kézmuvesek, bérmunkások), nem teljes jogú szabadok (telkes katonák: havi 10 nap katonáskodás, kereskedők, akik állami vagy templomi szolgálatban álltak), rabszolgák (20-25%)

Hamurappi intézkedései (Kr.e. 18.sz.)

Hamurappi legfontosabb törekvése Dél- és Közép-Mezopotámia felvirágoztatása volt. Igyekezett minden hatalmat centralizálni. Törvényeit egy 2,25 m magas sztélére véste fel. 282 törvényt tartalmazott az oszlop. A törvények többsége ún. "igazságos ítélet", vagyis nevelő, oktató jellegű. Testi sértések büntetése: Szemet szemért, fogat fogért (lex talió - az azonos megtorlás elve). Hamurappi azt mondta, hogy királyságát az istentől kapta, vagyis Marduk isten kiválasztottja. Hamurappi halála után azonnali hanyatlás indult meg.

Kassu dinasztia (Kr. e. 17. sz.-14. sz.)

1600 és 1200 között volt a sötét kor (minimális forrás maradt ránk, válság kor). Betelepülnek a kassu népek. A 16. sz.-ban megerősödnek. Teljes nyelvi és etnikai asszimiláció (az akkádhoz).

Mitanni birodalom
Hettita birodalom (III. évezred)

Asszíria

Asszíria a Tigris mentén alakult ki. Fővárosa Assur volt (kultikus központ), Ninive (bürokratikus), Harran (katonai). Termékeny talaj (magas termésátlagok).

Új-Babiloni birodalom (629-532)
Méd-Perzsa törzsek érkeztek erre területre. Létrejött a Perzsa birodalom.

Az ókori keleti vallások hitvilága

1. Mezopotámia vallása


Az ősi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlő módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földművelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egyidőben ment végbe, mégpedig időben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsőjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint időben legelsők, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban pedig a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából; ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlődés révén szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legősibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsőként a sumerek folytattak öntözéses földművelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már ők maguk is vallási ténynek, istenektől kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtő- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényéből a világot. Valójában ők hárman a mezopotámiai pantheon főistenei; alakjukkal csak a késői időben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három főisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennő pedig a Hajnalcsillag istennőjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az ősidőkben saját isteneik, mint ahogy a főbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendő tudója és őrzője, a késői kor pantheonjának főistene a leghatalmasabb.

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlődés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erős szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következő időkben nomád népek egymást követő hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idők előzményeképpen a két ősi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mítikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erős jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyőzve a káosz erőit, az élőlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerűbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bőség megőrzése, szakadatlan ujraalkotása.

A korai sumer időkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Későbbi időben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megőrzött, amelyek a későbbi nyugati vallásfejlődés szempontjából alapvető fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívő élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi időkben pedig a főpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében őrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket őrző könyvtárak, az irnokokat képző iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükről az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlődő termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsőként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensőséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intím formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetően: különösen a késői korból bőségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai időszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsőzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelőpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek előtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövő urának' van bepillantása az elkövetkező történésekbe. Alapvető vallási tevékenység volt tehát a jövő fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom őrzi annak emlékét, hogy előjeleket kértek, állati belsőségekből, elsősorban májból jósoltak.

Elődeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentős az 'Enuma elis...' kezdetű szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költői, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlődés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelően alakult, formálódott maga a pantheon: a győztesek istenei a vesztesek partónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a győzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelműen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belső vallásfejlődési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belső válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent eggybevetve a mezopotámiai vallástörténet késői korszaka túlnyúlik a hellenisztikus időkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok működése csak a római és a szászánida időszakban szűnt meg.


2. Egyiptom vallása és mitológiája


Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdődik. Vallási régmúltjáról való tudásunk legősibb emlékei is ebből az időből valók: a korai óbirodalmi korszak vallástörténeti anyagában lokális, városi védistenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletéről a későbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája tesz tanúbizonyságot. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik nem csupán az egységes pantheon, de az istenalakok közötti, később oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltője. A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó pantheon élére is két jelentő város védistene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi időkben Amon-Ré néven egyesül. Attributumaikból is következik, hogy e kettős főisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemeit kell keresnünk: maga a főisten alapvető életelvet és nemzőerőt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepő, hogy már a korai időben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennő jelenlétét a mitológiai hagyományban. A késői teológiai spekuláció szerint egyébként a világ két ősi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az ő egyesülésükből származik az ég és a föld, a levegő és a víz elválása. A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejű Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és női párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítő Ízisz. Ők ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnője.

Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma is az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évről évre megismétlődő küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebből az életet fakasztó ölelésből származik Hórusz, az ujjászülető világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedő sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkező ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évről évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legősibb időktől élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idők során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sőt Horusz 'megdicsőülését' is igyekeztek egy idő után a napistennel való egyesülésként értelmezni. E főalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a pantheonban, a helyi istenek, a városi és kultúr-héroszok jelentősége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt. Tudunk viszont egy olyan pillanatról az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatosnak és magmagyarázhatatlannak számít. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Ő is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylő napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra iratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerűsítő papságot állított, magához személytelen égitest-istenéhez pedig költői szépségű himnuszokat írt. A sok vallástörténész által monoteista kísérletnek ítélt reform a fáraó halálával elbukott: helyreállt a pantheon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erősebb, mint valaha volt. A késői kor birodalmi vallásossága ismét változik: nagy népszerűségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erősödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: a theriomorf, állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, az öncélú ritualizmus.

Egyiptom népe is monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát őrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát őrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedveltek voltak a körmenetek, látványos vizi szertartások is. A vallási élet irányítását papi réteg végezte, amely az idők során komoly politikai és gazdasági hatalomra is szert tett. Az ő kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok művelésének privilégiuma, ám még hadvezérként is gyakran találkozunk főpapokkal. Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' ő, aki földi halála után a pantheon magasába emelkedik.

Egyiptom történetéből következően a hellenizmus kora előtt szinkretisztikus jelenségeknek alig találjuk a nyomát, hiszen ez a civilizáció meglehetősen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta persze, hogy igen sok archaikus elem őrződött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de ősi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is. Volt azonban Egyiptom hitének egy olyan különleges vonása, amely azóta is felkelti a vallástörténészek figyelmét. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak későn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvető jelentőségű; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támaszta alá. Jellemző az is, hogy az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeiből ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrásunk.

A halottkultusz kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az emberben őt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevőből áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba időről időre visszatér az alvilágból, hogy ellenőrizze a halottról való megfelelő gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsőségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendű emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy az elhalt helyett a túlvilágon ők dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közreműködésével vizi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes ritusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérő pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elő: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az előkelők lelkéről való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, gazdagon mellékletezik, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végső nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban: a közrendű tragédiája éppen az, hogy számára ez a lehetőség csak vágyálom marad.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos pantheon alakjait ebben az időben szinkretisztikus módon azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a későbbi időkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.


3. Szíria és Irán ősi vallásai


A Szíria és Kanaán területén élő sémi népek a nyelvcsalád nyugati ágához tartoznak. Ez a világ kultúrák sajátos kölcsönhatásának területe volt már a Kr. e. 2. évezredben: kelet felő a mezopotámiai, nyugatról az egyiptomi, északról a hetita civilizáció érdekvilágának pereme volt. Szíria népei nomád, törzsi hitek formájában az őssémi vallási világ elemeit építették tovább, prófétáló, extatikus vallásosságuk azonban lényeges pontokon különbözött is a környező civilizációk statikus, a pantheon és az állami kultusz mindenhatóságáre épülő világától. A térség politikai viszonyai a vallási integrációt eleve lehetetlenné tették: a térségben vagy idegen hódítók országoltak, vagy olyan apró város-királyságok álltak fenn, amelyekben a politikai szaparatizmus természetes, a vallási világra is kiterjedő volt.

A terület ősi vallási világát Ugarit szövegei, a főníciai feliratos hagyomány és az ószövetségi anyag alapján ismerjük. A terület hitvilága a pásztornépek természet- és termékenységvallásának elvei szerint alakult, amelynek anyagát főleg a hellenisztikus korszak irodalmi forrásai alapján ismerjük. A térség népeinek pantheonja élén, mint főisten Él áll, a teremtés ura, akit gyakran - a termékenység szimbólumaként - bika alakjában ábrázolnak. Haragvó, a világtól távolságot tartó isten ő, akinek feleségével, Asérával megélt nászából származnak a többi istenek is. Maga Él elvont, általános vonásokat viselő alak; női párja, Aséra viszont közvetlenül is jelen van a mindennapi életben, mint a nőiség és termékenység évi úrnője. A nyugati sémi mitológia fontos és különösen félelmetes alakja Mót, a halál, az alvilág és a pusztító sivatagi vihar istene, akinek tiszteletére még a történeti korban is emberáldozatot mutattak be. A szíriai világ vallási kultúrájában Baál alakja a meghatározó. A mitológiai hagyomány szerint ő néha a felhőkön lovagló viharisten, a villámlás ura, máskor meg égi pásztor vagy a termékenységet hozó eső istene.

Szíria minden városának van saját Baál-ja, aki patrónusként szövetségi kapcsolatban áll népével, Baál aspektusainak száma pedig szerepei, tevékenységei tekintetében is igen bőséges. Alakja mögött alighanem egy őssémi kollektív istenfogalom rejtőzik, amelyet a pillanatnyi helyzetnek, a soron következő kultusznak megfelelően aktualizálnak. Talán innen van az, hogy a bibliai hagyomány sem Baálról, mint egyetlen személyről, hanem a baálokról, mint a térség sajátos istentípusáról beszél. Ha - a klasszikus mitológia rendjének megfelelően mégis egyetlen személynek tekintjük, akkor ő a világot fenntartó, működtető, a gondoskodó és ítélő isten. Égi párja Anat, a termékeny földek úrnője: az ő alakja később - vallási szenkretizmus jóvoltából - azonossá lett Astarte istennővel - a mezopotámiai Istár megfelelőjével - akit a szerelem, a hold és a termékenység úrnőjének, az alvilág királyának és a tudás anyjának is megtettek, Szíria templomaiban pedig - a termékenységet imitáló - szent prostitúcióval ('ez a bibliai 'paráznaság kifejezés' rituális ősforrása) tiszteltek.

A nyugat-sémi népek vallási világának különleges vonása az extatikus prófétaság intézményesülése. Révületre képes jövőlátók azok, akik az istenek üzenetét tolmácsolják a hívek számára, magának a prófétai tevékenységnek a felélesztése pedig a szentély egész közösségének elragadtatásában, orgiasztuikus, extatikus ünnepségek keretében bontakozik ki. Ez az ószövetségi vallásosság közvetlen előképének számító vallásgyakorlat az egész térségben általános: a próféta, mint az áldozatbemutató pap sajátos 'vetélytársa' beépül az udvari kultúra és a népi vallásosság világába is. A Baál-Astarte istenpár mellett a késői ókorban Adon (Adonisz) kultusza vált igen népszerűvé, a maga különösen egzaltált, véres kultuszával, öncsonkító, már-már őrjöngő vallásosságával. A szíriai népek fontos istene még Dagon gabonaisten vagy a föníciai-karthagói világ főistene, a hadisten Moloch is. Szíria népeinek szokásai közé tartozott egyébként, hogy a kőtemplomok mellett szabadtéri oltárokat állítottak; isteneiket szent hegyeken és ligetekben is tisztelték, állat- és illatáldozattal vettők körül, egész vallási világuk pedig - a külsőségek tekintetében mindenképpen - Izrael ősi hitével mutat hasonlóságot.

A mezopotámiai kultúrkör másik perifériája, az iráni fensík már a Kr. e. 2. évezred óta ápol ugyancsak önálló, bár erős mezepotámiai hatásokat is mutató hagyományokat. A régi Elám vallása szerkezeti tekintetben a sumer-akkád pontos megfelelője, talán csak annyi különbséggel, hogy az istenek más, indoeurópai eredetű neveket viselnek. Irán hitének eredeti vonásai csak az Akhaimenida-kortól válnak nyilvánvalóvá. Ennek a korszaknak a vallásosságát egy ősi, az árja népek közös hitéből táplálkozó gyűjteményből, az Avesztából ismerjük, amely a Zagrosz vidékéig nyomuló nomád iráni törzsek himnuszainak és szertartási szövegeinek gyűjteménye. Ennek a szövegekből kibontakozó vallásnak a legkorábbi rétege a nomád népek hitvilágának sajátosságait mutatja: központi eleme a nap- és tűzimádás, a termékenység- és bika-kultusz, a harcos és harcias elemek hangsúlyozása az isteni és az emberi világban. A korai, istenekben bővelékedő pantheon központi alakja Mithrá, a későbbi Mithrász, a teremtő napisten, minden élet forrása. A klasszikus kor perzsa vallásában azonban az ősi napisten elveszítette vezető szerepét: a népes istenvilág legfontosabb alakjává Ahuramazdá vált, a teremtés ura, a jóság és okosság patrónusa, az ember megalkotója és gondviselője. E két istenalak mellett - főleg a párthus korban nagy jelentőségre jut Anáhitá istennő kultusza; ő a vizek, a termékenység és a nemzés úrnője.

A Kr. e. 6. században Irán népei vallási reformot éltek át. Ekkor lépett fel már-már prófétai hithirdetéseivel Zarathusztra, akinek nevéhez és reformjához nem pusztán Irán vallási megújulása, hanem az egyetemes vallástörténet számára is fontos új hitfelfogás megjelenése kapcsolódik. Tanítása nyomán alakul ki a perzsa vallási dualizmus sajátos, a környező népek vallási világára - így a zsidóságra és a majdani kereszténységre - is hatást gyakorló modellje. Az alapgondolat az, hogy a világban két főisten, Ahuramazdá, a tűz, a fény és a teremtés ura és Ahra-Mainiu (Ahrimán), a sötétség, a gonoszság és a pusztulás fejedelme állnak szemben egymással. Mindketten számtalan kis istenből, angyalból, démonból álló hadsereg élén állnak és számtalan ütközetet vívnak egymás ellen, egészen addig, amíg - és ez egyben a világ történelmének beteljesülése is - el nem érkezik a Jó, a Fény végső diadala. Az embert a jó és a rossz erői egyaránt a maguk szolgálatába akarják állítani ebben a küzdelemben, a jó oldalára állók jutalma pedig Ahuramazdá győzelmének elérkeztekor égi boldogság lesz. Minden embernek személyesen kell döntenie életében, hogy melyik oldalra áll; ezen múlik, hogy a halál után a világosság vagy a sötétség birodalmába jut-e a lélek, amelynek - megmérettetésként egy kardpende élén kell megtennie a Fény Birodalma felé vezető utat. A lélek előzetes megtisztításának azonban már a földi életben is van eszköze: ez Ahuramadzá attributumának, a Szent Tűznek az imádása, a rituális élet gerincét adó tűzáldozatokon való részvétel. A hitélet irányítását egyébként elkülönült, hivatásos papi rend végezte: ők voltak az eredetileg alighanem méd eredetű mágusok, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási és politikai szerepet is vállaltak. Ők készítették azt a szent italt is, amelynek fogyasztása a tűzáldozat kiegészítője, a vallási élet alapja volt, de jóslással is foglalkoztak. A környezet szokásaihoz képest szokatlan, hogy a perzsák isteneiket nem ábrázolták és tiszteletükre templomokat, szentélyeket sem emeltek. Az égieket így csupán asztrális szimbólumok segítségével idézték fel művészetükben, vallási építészetük pedig síremlékek emelésére korlátozódott. Maga a tűzszertartás szabad ég alatt, terraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tűz, amelynek lángját a mágusok őrizték.

A hellenizmus idején és a késői ókorban is fennmaradt Irán és vele a helyi vallási kultúra folytonossága, bár némi szinkretizmus görög hatásra már megfigyelhető a késői párthus és a szászánida korszakban. Lassú hanyatlás után a perzsa vallás története a muszlim hódítás korában, a Kr. u. 640-es években ért véget. Ma már alig néhány százezer a tűzimádók egykori leszármazottainak, a parsziknak a száma: ők sem Perzsiában, őseik földjén, hanem Indiában, Bombay környékén tudták átvészelni az idők viharait. A perzsa vallás hatása elenyészte ellenére is igen fontosnak bizonyult viszont a zsidó-keresztény vallási kultúrában. Ide mutatnak a keresztény angyaltan gyökerei, a jó és rossz dualizmusát érintő teológiai spekulációk és azok a fénymisztikával is kapcsolatos törekvések, amelyek keresztény környezetben döntően gnósztikus formát öltöttek.