A következő címkéjű bejegyzések mutatása: XX. század. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: XX. század. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. január 26., szerda

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig VI. rész

A japánok június 4-én érkeztek Midway közelébe és Nagumo parancsára azonnal megkezdték a támadást. Az amerikai radarok azonban észlelték a támaszpont felé tartó bombázóköteléket, illetve a kísérő „Zérókat”, így még időben a levegőbe emelkedhetett a szigeten lévő összes repülőgép. A meglepetésszerű támadás terve ezzel semmivé lett, ennek ellenére a japánok leszórták bombaterhüket a kijelölt célpontokra. Bár néhány találat kétségkívül súlyos kárt okozott, az első hullám korántsem érte el a kívánt eredményt, ezért az akciót meg kellett ismételni. Erről értesülve Nagumo utasítást adott a hordozók fedélzetén álló – az amerikai flotta elleni támadáshoz előkészített, ezért torpedókkal felszerelt – repülők átfegyverzésére. A tengernagy döntését az is megkönnyítette, hogy felderítői nem találták az amerikai hajókat. Ám mialatt a torpedók helyére bombák kerültek, az egyik (kutatórepülést végző) hidroplán mégis ráakadt Spruance és Fletcher egységeire. Nyolc óra harminc körül tehát újra leállt az átfegyverzés, ráadásul ekkor tértek vissza Midway irányából az első hullám gépei is. Ugyan a japánok helyzetéről csak hiányos adatok álltak az amerikaiak rendelkezésére, Spruance mégis támadásba küldte a Hornet, a Yorktown és az Enterprise repülőit. Terve az volt, hogy először a lassú torpedóvetők emelkednek magasba, melyeket a gyorsabb zuhanóbombázók és vadászok követnek. A gépek útközben találkoznak, és együtt vetik magukat a császári flottára.

A torpedóvetők azonban a vártnál hamarabb leltek rá az ellenségre és 9 óra 25 perckor támadásba lendültek; a lomha gépek között azonban nagy pusztítást végeztek japán védővadászok. A zuhanóbombázók egy órával később érték el a hordozókat, amelyek épp repülőik indítására készültek. Az Enterprise gépei – gyenge légvédelmi tűz mellett – már az első rárepülés során leszámoltak az Akagival és a Soryuval, míg a Yorktown repülői a Kagát vették célba – eredményesen. A szörnyű veszteségek ellenére nem maradt el az ellentámadás, melyet az egyetlen épen maradt hordozó, a Hiryu zuhanóbombázói indítottak; a gépek délután egykor érték el és súlyosan megrongálták a Yorktownt. Az üresen sodródó, kiégett hajónak végül június 7-én a japán I–168 tengeralattjáró adta meg a kegyelemdöfést, miután több torpedóval elsüllyesztette. Azonban a Yorktown vesztét okozó Hiryu sem kerülhette el sorsát, az amerikai bombázók ugyanis a Midway-nél felvonultatott negyedik japán hordozót is hullámsírba küldték. Június 5-én hajnalban Yamamoto lemondott a szigetcsoport elleni invázió tervéről, egyben utasítást adott a visszavonulásra. A hátráló csapatok megpróbáltatásai azonban ezzel még nem értek véget, hiszen az őket üldöző amerikaiak június 6-án tűz alá vették két nehézcirkálójukat, a Mogamit és a Mikumát, melyek közül az utóbbi végzetes találatot kapott.

A midway-i csatában a japánok több mint 200 repülőt és 4000 embert vesztettek, szemben az amerikaiak 150 gépével, illetve 300 katonájával. Szertefoszlott a császári haditengerészet verhetetlenségéről szőtt legenda is, ám a távol-keleti haderőt ennél súlyosabban érintette az, hogy a háromnapos ütközet veszteségei – különös tekintettel a négy repülőgép-hordozóra – a háború végéig pótolhatatlannak bizonyultak.

2011. január 24., hétfő

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig V. rész

Elméletben a szövetségeseknek két erődjük volt: az amerikaiaknak Manila, az angoloknak Szingapúr. Mindkettő a tengeri úton érkező erősítésektől függött, és a tengeri fölény elvesztését senki sem látta előre. Korábban egy időben az amerikaiak azt gondolták, hogy háború esetén ki kell vonulniuk a Fülöp-szigetekről. 1941 nyarán azonban odaküldték Douglas MacArthur tábornokot, hogy vegye át a parancsnokságot.

Douglas MacArthur

MacArthur volt Amerika legmutatósabb tábornoka, ősz haját feketére festette - meleg időben eresztette is a színét -, és tündökletes uniformisát saját maga tervezte. Ő volt az Egyesült Államok rangidős tábornoka is, aki 1935-ben vonult vissza a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöki posztjáról, és még az utódja, Marshall is rettegett tőle.

MacArthur erősködött, hogy ő tartani tudja a Fülöp-szigeteket, amíg megérkezik az erősítés. Senki sem próbált nemet mondani neki. Kezdettől fogva rosszul alakultak a dolgok. A japán légierő december 8-9-én váratlan csapásokat mért az amerikai repülőterekre, és a luzon-szigeti Cavite bázisra, megsem- misítette a nehézbombázók felét, és a vadászgépek több mint egyharmadát. A 17 megmaradt B-17-es típusú repülőgépet és mintegy 70 vadászgépet, valamint a haditengerészeti légierő felderítőgépeit az amerikaiak a déli körzetekbe telepítették át. Így az amerikai repülőgépek legtöbbje a földön semmisült meg az első napon, pedig megkapták a figyelmeztetést, hogy Pearl Harbort támadás érte.

Az amerikai Fülöp-szigeteki szárazföldi erők nem tudták megakadályozni a japán deszantok partraszállását, és érzékeny veszteségeket szenvedett, december 23-án MacArthur tábornok parancsot adott a csapatok visszavonására a Bataan-félszigetre, majd a Corregidor-szigetek erődítményébe. Erősítés nem érkezett. 1942. március 11-én MacArthur parancsot kapott a távozásra. Mielőtt elment, kijelentette: "Visszajövök!" Május 6-án utódja, Wainwright Corregidornál megadta magát. Az amerikaiak és fülöp-szigeti szövetségeseik 140.000 embert veszítettek, a japánok 12.000-et. Ilyen súlyos árat kellett fizetni azért, hogy ne essék csorba MacArthur tekintélyén.

Április elején a japánok azt tervezték, hogy elfoglalják az új-guineai Port Moresbyt, és onnan nyomulnak tovább Ausztrália felé. Az amerikaiak, akik a megfejtett japán rejtjeles üzenetek révén igen tájékozottak voltak, előkészítették az ellencsapást.

Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájából Fletcher parancsnoksága alatt 2 repülőgép-hordozó magasabbegységet irányítottak a Korall-tengerre.

Állományuk a Yorktown és a Lexington nehéz repülőgép-hordozóból (143 repülőgép), 5 nehézcirkálóból, és 9 torpedórombolóból állt. Ugyancsak Fletcher alárendeltségébe helyezték Kreiss tengernagy ausztrál cirkálóraját (3 cirkáló, 2 torpedóromboló), amely már a Korall-tengeren tartózkodott. A 2 amerikai és 3 japán hordozón szállított repülőgépek száma körülbelül egyenlő volt, ugyanakkor azonban a szövetségesek a parti településű légierejük révén fölényben voltak a hadművelet térségében, a japánok 315 gépével szemben 450 géppel rendelkeztek.

Május 8-án a Korall-tengeren összecsapott a két hajóhad. Az amerikai légi felderítés felfedezte Új-Guinea keleti végénél a japán deszant erőket, másnap több mint 90 repülőgép emelkedett fel az amerikai repülőgép-hordozókról, és csapást mértek a Shoho könnyű repülőgép-hordozója. A hajó a roham kezdete után 15 perccel elsüllyedt.

A japán gépek is felszálltak a hordozóikról, és mivel nem találták meg az amerikai hajókat, a "Neosho" nagyméretű tartályhajót, és az azt kísérő "Sims" torpedórombolót támadták meg. Május 8-án hajnalban az amerikai és a japán repülőgépek felderítették egymás repülőgép-hordozós magasabbegységeit, 82 amerikai és 70 japán repülőgép szállt fel csaknem egyidejűleg. Elsőként a Yorktownról felszállt 49 gépből álló csoport fedezte fel az ellenséget, és megtámadta a Shokaku hordozót. A japán hajón tűz ütött ki. Ezután még egy támadás érte a Lexington-ról felszállt gépek egy csoportja részéről, és így a Shokaku további sérüléseket szenvedett.

A japán gépek támadása következtében viszont megsérült a Yorktown is. A két hajót sűrű füst borította el, a gépeknek mégis sikerült leszállni hordozóikra, ami után a magasabbegység teljes sebességgel déli irányban eltávolodott a harc körzetéből. A Lexingtonon röviddel ezután hatalmas robbanás következett be, majd a hajót az amerikaiak elsüllyesztették. Ezalatt a Shokakun még mindig tombolt a tűz, a japán gépek kénytelenek voltak a Zuikaku-ra leszállni. Takagi tengernagy, a magasabbegység parancsnoka úgy döntött, hogy nem folytatja a támadást, előbb feltölti repülőgépeit üzemanyaggal. Ebben a helyzetben Inoue tengernagy, a 4. japán flotta parancsnoka parancsot adott, hogy a Port Moresby elfoglalására irányuló hadműveletet halasszák el, és valamennyi erő hagyja el a harc körletét. Ez az elhatározás az elöljáró parancsnokság felháborodását váltotta ki. Jamamoto tengernagy, az egyesített flotta parancsnoka megparancsolta, hogy folytassák az amerikai hadihajók üldözését. A 4. flotta május 9-én reggel el is indult déli irányba, de már nem tudta felfedni Fletcher magasabbegységét. A japán deszanterők visszatértek Rabaulba. A korall-tengeri ütközet ezzel véget ért. A korall-tengeri csata már a jövő arculatát mutatta.

A történelemben most először küzdött két flotta több mint másfélszáz kilométeres távolságból, anélkül, hogy látták volna egymást. A nagy csatahajók ideje lejárt; a repülőgép-hordozók vették át az uralmat.

2011. január 21., péntek

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig IV. rész

Jamasita Tomojuki


December 11-én a japánok több sikeres hadműveletet hajtottak végre a keleti hadszíntéren. Ezek közé tartozott Malajzia északi része és a Fülöp-szigetek elleni támadás, Bangkok elfoglalása, Hongkong ostroma és sikeres, gyors partraszállás néhány csendes-óceáni szigeten, köztük Guam szigetén.A brit helyőrségeket meglepetésszerűen érték a japán támadások, részben azért, mert parancsnokaik lebecsülték a japán veszélyt. A japánok legnagyobb győzelmeiket támadó hadműveleteiknek köszönhették. December 8-án a japánok két tengerészgyalogos hadosztályt tettek partra Thaiföld déli részén és a malájziai határtól délre, Kota Baharu-nál.

A térség védelmével megbízott brit tengernagy, Tom Philips súlyos hibát követett el azzal, hogy két csatahajót (a Prince of Wales-t és a Repulse-t) légi támogatás nélkül indított útnak a partraszállás megakadályozására. Japán bombázók megtámadták és elsüllyesztették mind a két brit csatahajót. A rá következő napok harcaiban jelentős szerepet játszottak a repülőgépek. Valamennyi brit gyarmatot súlyos japán légitámadások érték. Decemberben 12.600 polgári személy vesztette életét, amikor a japánok Penangot, a Malajzia északnyugati vége előtt lévő szigetet bombázták. „A japánok abszolút fölényben voltak, mi viszont mindenütt gyengén és védtelenül álltunk ott.” – írta emlékirataiban Churchill.

Hong Kong a védelmi lehetőségein túl is ellenállt. Sir Mark Young kormányzó elutasította a megadásra szóló felhívást, jóllehet mindössze két kanadai gyalogoszászlóalj állt rendelkezésére.

A japánok december 18-án nagy erőket tettek partra, de csak karácsonyra voltak képesek legyűrni az ellenállást, miután foglyul ejtettek 11.000 polgári személyt, akik közül sokakat szuronnyal öltek meg. Ez volt az első eset, ami előrevetítette, hogy milyen borzalmas vég vár a japán foglyokra. Arra törekedve, hogy mind a kínai szárazföldön, mind pedig a tengereken képesek legyenek ellenállni a japán villámháborúnak, a szövetségesek több ország haderejét átfogó, közös parancsnokságot hoztak létre. Az ABDA (amerikai, brit, holland=dutch és ausztrál) parancsnokává Sir Archibal Wavell tábornokot nevezték ki. Első dolga volt, hogy cirkálókból, rombolókból és tengeralattjárókból flottát szervezett azzal a céllal, hogy legkevesebb 45.000 főt juttasson el Malajziába. Az egység Indiából kivont brit és holland, valamint egyenesen hazájukból érkezett ausztrál és amerikai katonákból állt. A Malajziában harcoló japán csapatok parancsnoka Jamasita Tomojuki volt.
A hadművelet végrehajtásába a japán hadvezetés mint- egy 70 ezer főt vont be a szárazföldi haderő állományából Jamashita tábornagy parancsnoksága alatt, továbbá 9 cirkálót, 16 torpedórombolót, 16 tengeralattjárót, 3 repülőgép-szállítót, számos szállító és kisegítő hajót, mintegy 600 repülőgépet a hadsereg és a flotta állományából. Ezekkel az erőkkel szemben Percival tábornok parancsnoksága alatt összpontosított angol csapatok álltak, 3 hadosztállyal és több önálló egységgel (100 ezer fő). Tevékenységüket a Keleti Flotta támogatta. A Malájföldön kialakult helyzet miatt az angol csapatok Távol-keleti Parancsnokságát Szingapúrból Colombóba (Ceylon szigetére) telepítették át. Az angol csapatok kísérlete, hogy a japánok támadását Johore tartomány területén megállítsák, nem járt sikerrel. Január végére a japánok elérték Szingapúrt. Az eddigi veszteségük 4500 fő volt - az angoloké 25.000, a legtöbbje hadifogoly. Otthon Churchill még mindig nem volt hajlandó elhinni, hogy Szingapúr eleshet. Friss csapatokat küldött oda, amelyek hajóikról egyenesen a fogságba szálltak partra.

A japánok február 8-án kezdték meg Szingapúr ostromát. Egy hét múlva az angolok megadták magukat, pontosan abban a pillanatban, amikor a japánok kifogytak a lőszerből. A japánok 35.000 emberrel foglalták el Szingapúrt. A védők 80.000-en voltak, és egytől egyig hadifogságba estek. Ez volt a brit történelem legnagyobb szabású kapitulációja, és az egyik legszégyenletesebb is.

A brit katonák kapitulációja

Miután Pearl Harbornál elpusztult az amerikai flotta fő ereje, Japán előtt nyitva állt az út. A japánok előzőleg álmodni sem mertek ilyen helyzetről, és az ezután következő sikersorozatuk a háború egyik legnagyszerűbb rögtönzése volt. Igen kis erőkkel érték el, rendszerint az ellenfélnél kisebbekkel. A japán hadsereg zöme a háború végéig Mandzsúriában maradt, és a maradék jó része is a kínai szárazföldön volt.

A japánokat az vitte győzelemre, hogy gyorsabbak voltak az ellenfélnél, és persze az, hogy ha időlegesen is, de övék volt a tengeri fölény.


2011. január 20., csütörtök

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig III. rész


A Pearl Harbor-i támadás tehát leamputálta a csendes-óceáni amerikai hadiflottát. Meg kell azonban említeni, hogy japán szempontból ennek a támadásnak néhány jelentős szépséghibája volt a háború további kimenetelére nézve. Először - a japánok gyorsan visszavonultak, és nem foglalták el a támaszpontot. Másodszor - nem üldözték a keleti irányba visszavonuló amerikai flotta maradványait. Harmadszor - az elsüllyesztett flottaegységek között nem volt egyetlen repülőgép-hordozó sem. A Lexington ebben az időben Midway közelében tartózkodott, az Enterprise-nak a támadás előtt való napon kellett volna weekendre a kikötőbe érkeznie, de a rossz időjárás miatt egy napot késett, így megmenekült a pusztulástól.


Kaga - japán repülőgéphordozó


A megtámadott Egyesült Államok hadiflottája és légiereje számban felülmúlta a japánokét, ugyanakkor azonban szét volt szórva a világ minden tájára. A támadás időpontjában az amerikai szárazföldi légierő 7000 géppel rendelkezett, ebből azonban csak 1500 volt elsővonalbeli harcigép. Az amerikai tengerészeti légierőnek 3000 gépe volt, beleszámítva a gyakorlógépeket is. Ezeknek jelentős része szárazföldi támaszpontokra volt kihelyezve. A japán támadás időpontjában az amerikai tengerészeti légierőnek a Fülöp-szigeteken 182, a Wake szigeten 12, a Midway szigeten 12, a Hawaii-szigeteken 387 gépe volt, ehhez kell még számítani a Lexington és az Enterprise 60-60 harcigépét. A Csendes-óceán térségében tehát a japán támadás időpontjában az amerikai légierőnek jelentős gép-mínusza volt a japánokhoz viszonyítva. 1941-ben az amerikai haditengerészet 7 nehéz és 1 kísérő hordozóval rendelkezett, ebből azonban csak az említett Lexington és az Enterprise tartozott a Csendes-óceáni hadiflotta kötelékébe.

A Pearl Harbor-i támadáskor a japán tengerészeti légierő összesen 2120 gépet számolt az alábbi felosztásban: 660 vadászgép, 330 torpedóvető-bombázó, 240 földi támaszpontra kihelyezett bombázó, 10 szárazföldi felderítőgép, 45 szállítógép, 325 különféle típusú felderítési célokra használt hidroplán és 510 iskolagép. A fentiekben felsorolt gépekből 1250 volt modern harcigép. A japán szárazföldi légierő kb. 1300 harcigépből állt ebben az időben.

A Pearl Harbor elleni támadás nagy felháborodást keltett az egész országban. A semlegesség hívei máról holnapra eltűntek a közéletből. Roosevelt, a közvélemény csaknem egyhangú támogatásával, hadat üzent Japánnak.

A december 8-i amerikai hadüzenettel egyidejűleg Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Unió, a Kuomitang-Kína és több latin-amerikai ország is hadat üzent Japánnak. Röviddel ezután, december 11-én pedig Olaszország és Németország az Egyesült Államoknak üzent hadat, megpecsételve ezzel saját sorsukat. A második világháború kiterjedt a Csendes-óceán, az Indiai-óceán, Délkelet-Ázsia, India, a Fülöp-szigetek hatalmas térségeire. A japán offenzíva gyors és kegyetlen volt – hamisítatlanul japán stílusú „Blitzkrieg”.

2011. január 17., hétfő

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig II. rész

Ennek az lett a következménye, hogy a második világháború kritikus pillanatában Németország ott találta magát japán segítség nélkül, amelyre pedig nagyon számított.

1941 októberében kormányválság zajlott le Tokióban. A habozó és megalkuvásra kész Konoje Fumimaro herceg helyett a keményvonalas, nacionalista Tozso került a kormány élére. Katonákból alakított kormányt és ezek után már csak hetek kérdése volt Japán belépése a második világháborúba.

Jamamoto Iszoruku

1941. november 5-én Tozso utasította a japán flotta főparancsnokát, Jamamoto Iszoruku tengernagyot, hogy készítse elő a támadást Pearl Harbor amerikai haditengerészeti támaszpont ellen. Jamamoto, aki 1939 óta állt a flotta élén, személy szerint ellenezte ugyan a tervet, de végrehajtotta Tozso utasítását, amelyre a császár áldását adta.

A Hawaii szigeteken lévő Pearl Harbor támaszponton 1941. december 7-én a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta jelentős része: 8 sorhajó, 28 torpedóromboló, 5 tengeralattjáró és 20 egyéb kisebb haditengerészeti egység horgonyoz. A szűk bejáratú és viszonylag sekély vizű (12 méter) kikötő, amelynek egyetlen kijárata korallzátonyon keresztül vezet, volt a japán tengerészeti légierő meglepetésszerű támadásának célpontja 1941. december 7-én 7 óra 55 perckor. Japán ezzel a hadüzenetet megelőző orvtámadásával belépett a második világháborúba. A támadó japán légiegységek első hulláma Fushida korvettkapitány vezetésével 100 db Mitsubishi 93-as bombázóból és Nakajima 99-es zuhanóbombázóból, 40 db Nakajima 97-es torpedóvetőgépből és 43 db Mitsubishi "Zero" vadászgépből állt. Egy órával később támadott a második hullám Shimazaki korvettkapitány parancsnoksága alatt: 54 kétmotoros bombázó és 81 db zuhanó bombázó, 36 vadász kísérete mellett.

A két légitámadás igen nagy eredményt hozott a japánoknak. Elsüllyedt 5 amerikai sorhajó, súlyosan megrongálódott 3 további, ezen kívül 14 kisebb osztályú hadihajót vesztett még az amerikai haditengerészet, nem számítva a földön elpusztított 74 db harci repülőgépet. Az amerikai halottak száma 2403 fő, a sebesülteké 1178 fő volt. A japánok mindössze 29 harcigépet, 5 zsebtengeralattjárót és 1 tengeralattjárót vesztettek.

A támadó gépek 6 japán repülőgép-hordozóról szálltak fel. A japánok a Pearl Harbor-i támadást rendkívül gondosan készítették elő.

1939-ben a Hawaii szigeteken már 90 ezer japán élt, és ahogy közeledett a támadás időpontja, úgy növekedett a japán halászok, tanítók, a Shinto vallás boncainak, stb. száma a szigeteken.

A hadikikötő környékén dolgozó japán halászok jelentéseiből a japán vezérkar a kikötő és az öböl minden négyzetméterét ismerte, sőt, a víz hidrológiai tényezőit, szennyezettségi fokát is. A japán tengerészeti repülők a támadást megelőző hónapokban speciális stabilizátorokkal ellátott légitorpedókkal gyakorolták a torpedóvetést sekély vizeken.

Feltűnő volt, hogy a támadás során a japán harcigépek olyan biztonsággal repültek célra, mintha hazai gyakorlóterep felett lettek volna.

Ezt részben azzal lehet magyarázni, hogy a japán parasztok a hadikikötő közelében fekvő cukornád ültetvényeken 4-5 méter széles és 30-40 méter hosszú csapásokat vágtak, amelyek a levegőből nézve, mint hatalmas nyíljelzések, mutattak a támadási célpontok irányába. A Hawaii-szigeteken élő japán ötödik hadoszlop nem csak az amerikai hadihajók mozgásáról adott le pontos információkat, hanem a kikötői helyőrség életének apró, mindennapi mozzanatairól is. Japán zöldségkereskedők már 1939 óta szorgalmasan jegyezték a hajóegységek, parti erődök stb. zöldség- és gyümölcsfogyasztását.

Kötetszámra tehető a baklövések sorozata, amelyet az amerikai hadiflotta vezetői Pearl Harbor védelménél - ha egyáltalán védelemről lehet beszélni - elkövettek.

A támadás reggelén pontosan 07.00 órakor a bevetés fele útján Fushida korvettkapitány bekapcsolta rádióját, amelyet ráhangolt a honolului rádió hullámsávjára, és nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy az a szokásos vasárnap reggeli andalító hawaii gitárzenét sugározza. A rádióállomás segítségével kissé korrigálta a támadás irányát, és köteléke élén nyugodtan repül tovább Pearl Harbor felé. Ugyanebben az időben a sors egy utolsó lehetőséget adott a Pearl Harbor-i védőknek az időbeni riadóztatásra, amely kétségtelenül enyhítette volna az elszenvedett veszteségeket. Oahu szigetén néhány nappal a támadás előtt 2 db radarberendezést állítottak fel. Sajnos, ezek pontosságában és létjogosultságában a haditapasztalatokkal akkor még nem rendelkező amerikaiak nem bíztak, ennek ellenére a két berendezés az éjszaka folyamán üzemben volt, nappal azonban nem tartottak mellettük szolgálatot. Néhány unatkozó amerikai rádiós (vasárnap szolgálatmentesség) azonban a készülékek mellett maradt, és azzal szórakozott, hogy a közeli repülőtéren fel- és leszálló amerikai kereskedelmi repülőgépek jeleit figyelte a radarernyőkön. Pontosan 07.10-kor azonban nagykiterjedésű árnyékot észleltek az ernyőkön, (Fushida hulláma) és ezt telefonon azonnal jelentették parancsőrtisztjüknek.

A tiszt ingerülten így válaszolt: "Minek csinálnak itt cirkuszt, nincsenek szolgálatban, felesleges az ilyen ügybuzgóság!"


2011. január 16., vasárnap

A csendes-óceáni hadszíntér eseményei a midway-i csatáig I. rész

Japán népességének az 1930-as évek második felében ugrásszerű növekedése (50 millióról 90 millióra húsz év alatt) arra késztette a szigetországot, hogy „életteret” keressen magának a nagy kiterjedésű közeli Kínában. Ha nem is tűnhet nyilvánvalónak, de Hirohito császár (aki 1926 óta uralkodott a japán birodalom fölött) támogatta Tozso Hideki hadügyminiszter expanzionista célkitűzéseit. Kína megtámadására Japán az 1937. július 7-én történt „incidenst” használta fel ürügyként, amikor a pekingi Marco Polo hídnál kínai nacionalisták megtámadtak egy japán katonai osztagot és megölték őket. A japán törvényhozás és a sajtó minden mértéket fölülmúlóan eltúlozta a kínai provokációt. A kormány támadást sűrgetett, amelynek tervét már korábban a legaprólékosabban kidolgozták. A hadművelet sikeres volt: valamennyi kínai kikötő, a nagyobb városok és óriási kiterjedésű területek kerültek a japán inváziós hadsereg kezére. A Szovjetunió segítséget ajánlott fel Csang Kaj-sek kormányának, a Népszövetség pedig elítélte a hadüzenet nélkül indított véres háborút. Ez a két politikai cselekedet meggyőzte Tokiót a Népszövetségből való kilépés szükségességéről, valamint arról, hogy Olaszországgal és Németországgal aláírja az antikomintern paktumot.

Nagyon feszült helyzet alakult ki a kínai-szovjet határon. Ismételten összetűzések zajlottak le szovjet és japán katonák között és azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy háborúba torkollnak. Miután Európában kitört a második világháború és Franciaországot legyőzték, Japán szemet vetett a délkelet-ázsiai francia birtokokra. Elfoglalta Indokína északi részét és közben felmérte a brit gyarmatok értékét. Japán legkeményebb ellenfele azonban nem Nagy-Britannia, hanem az Egyesült Államok volt, mivel a japánok katonai tevékenysége megakadályozta Washingtont abban, hogy ellenőrizhesse az óriási kínai piacokat, nem is szólva újabb piacok megszerzéséről. Az Egyesült Államok ekkor több gazdasági szankciót léptetett életbe Japán ellen, befagyasztotta a japán hiteleket Amerikában. Tokió ezt súlyos sértésnek vette, egyenértékűnek a hadüzenet nélküli háborús cselekedettel. Ezért óvintézkedéseket tett egy lehetséges kétfrontos háború elkerülésére azzal, hogy 1941. április 13-án meg nem támadási szerződést írt alá a Szovjetunióval.

A japánok Hitler háta mögött tették ezt (megfizetve ezzel az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktumért) ugyanakkor a paktumot jóformán a Szovjetunió elleni német agresszió előestéjén írták alá.

2010. április 28., szerda

(8.o) Az 1956-os forradalomhoz vezető út

Gerő Ernő


- 1953 Sztálin halála =>Rákosinak át kellett adnia a miniszterelnöki posztot Nagy Imrének

- új szakasz:

* felszámolták a munkatáborokat

* felhagytak az erőltetett iparosítással

* csökkentették az árakat

* növelték a béreket

* megszűnt az erőszakos kollektivizálás

- Rákosi Mátyás (a párt vezetője) támadta Nagy Imrét => az egységes vezetés két táborra szakadt

- a törvénytelenül elítéltek rehabilitálása

- a nemzetközi helyzet következtében ismét Rákosiban bíznak a szovjetek => Nagy Imre lemondása, a pártból való kizárása

- a reformok híveit már nem lehet elhallgattatni (Petőfi Kör)

- Moszkva nyomására leváltják az MDP éléről Rákosit 1956 nyarán -> utóda Gerő Ernő

- 1956 októberében megalakult Szegeden a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szervezete (az első olyan szervezet, amely nem tartozott a párt irányítása alá)

(8.o) A Rákosi-diktatúra



- a gazdasági élet gyökeres átalakítása => államosítás, tervgazdálkodás
- "vas és acél országa" => a kohászat túlzott fejlesztése => a lakosság ellátása veszélybe került
- 1948 megkezdődik a mezőgazdaság kollektivizálása => a parasztok termelőszövetkezetekbe (tsz-ekbe) kényszerítették
- a kulákok üldözése
- koncepciós perek => 1949-ben kivégezték Rajk Lászlót
- ÁVH (korábban ÁVO)
- egyházi iskolák államosítása, egyházi méltóságok börtönbe zárása (Mindszenty József)
- kitelepítések
- munkatáborok (Recsk)
- személyi kultusz kibontakozása

(8.o) Magyarország szovjetizálása

- 1947 február Párizsban aláírták a békeszerződést => egy ponton módosították a trianoni határokat hazánk rovására; jóvátételt kellett fizetnünk a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának

- a szovjet csapatoknak el kellett volna hagyniuk hazánkat, de Ausztriában még maradtak szovjet katonák ez tette lehetővé, hogy továbbra is hazánk területén állomásozzanak

- az MKP (Magyar Kommunista Párt) célja a kisgazdapárt felmorzsolása => Rákosi "szalámitaktikája"

- 1947 "kékcédulás" választások => az MKP lett a legerősebb párt a parlamentben

- 1948-ban az MKP és a szociáldemokrata párt egyesült => MDP (magyar Dolgozók Pártja)

- Népfront

- 1949-es választások - egypártrendszer

- 1949 Magyarország első írott alkotmánya

- szovjet mintára tanácsok alakultak

- a párt és az állam összeolvadt => pártállami berendezkedés

- Rákosi Mátyás (párt főtitkár) korlátlan hatalma

2010. március 24., szerda

A világ legnagyobb csatahajója: a Yamato



A japánok 1937-ben szuper csatahajók kifejlesztésén kezdtek el dolgozni. A haditengerészet hajógyárában négy hajó építésébe fogtak, melyből csak 3 készült el. A Yamato, a Musashi és a Shinano nevekre keresztelt hajókkal azonban sikerült felvenniük a versenyt az amerikai flottával szemben. Az új hajók között is a négy éven át készülő Yamato volt a legtökéletesebb, és az adottságaival a világ legerősebb és legnagyobb csatahajójaként tartották számon.

A számtalan tökéletes technikai és formai újításon átesett Yamato a Midway-szigeteknél is vezérhajóként vonult fel és sértetlen maradt. Az első komolyabb sérülését 1943 decemberében szerezte, amikor az amerikai Skate tengeralattjáró megtorpedózta. A helyreállított hajó alig egy év múlva újabb károkat szenvedett el, de ez is orvosolható volt.

1945. április 7-én az Okinavába tartó csatahajót az amerikai légierő egységei több hullámban, két órán át bombázták. A Yamato olyan súlyos károkat szenvedett, hogy süllyedni kezdett. Amikor a hajó felborult, egy robbanás következtében a test szétszakadt.

Seiichi Ito altengernagy mellett a legénység soraiból mintegy 3060-an haltak meg a tragédiában. Összesen csak 269 embernek sikerült megmenekülnie. A japán haditengerészet szakvéleménye szerint az áldozatok magas száma két okra vezethető vissza. Egyrészt a Yamato nem volt elegendő mennyiségű mentőhajóval és mentőövvel felszerelve, másrészt a hajóról elmenekült tengerészeket a mélyen repülő amerikai gépek hosszú időn át lőtték.

A 263 méter hosszú, 70 ezer tonnás hajó pusztulásával a japán haditengerészet egyik legnagyobb veszteségét könyvelhette el.

2010. február 10., szerda

Pearl Harbor

A Hawaii szigeteken lévő Pearl Harbor támaszponton 1941. december 7-én a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta jelentős része: 8 sorhajó, 28 torpedóromboló, 5 tengeralattjáró és 20 egyéb kisebb haditengerészeti egység horgonyoz. A szűk bejáratú és viszonylag sekély vizű (12 méter) kikötő, amelynek egyetlen kijárata korallzátonyon keresztül vezet, volt a japán tengerészeti légierő meglepetésszerű támadásának célpontja 1941. december 7-én 7 óra 55 perckor. Japán ezzel a hadüzenetet megelőző orvtámadásával belépett a második világháborúba. A támadó japán légiegységek első hulláma Fushida korvettkapitány vezetésével 100 db Mitsubishi 93-as bombázóból és Nakajima 99-es zuhanóbombázóból, 40 db Nakajima 97-es torpedóvetőgépből és 43 db Mitsubishi "Zero" vadászgépből állt. Egy órával később támadott a második hullám Shimazaki korvettkapitány parancsnoksága alatt: 54 kétmotoros bombázó és 81 db zuhanó bombázó, 36 vadász kísérete mellett.

A két légitámadás igen nagy eredményt hozott a japánoknak. Elsüllyedt 5 amerikai sorhajó, súlyosan megrongálódott 3 további, ezen kívül 14 kisebb osztályú hadihajót vesztett még az amerikai haditengerészet, nem számítva a földön elpusztított 74 db harci repülőgépet. Az amerikai halottak száma 2403 fő, a sebesülteké 1178 fő volt. A japánok mindössze 29 harcigépet, 5 zsebtengeralattjárót és 1 tengeralattjárót vesztettek.

2010. január 30., szombat

A Szovjetunió megtámadása (1941. június 22)

A Szovjetunió megtámadásának 1940 nyarától formálódó gondolata Hitlerben őszre véglegessé vált. Elkészült a Barbarossa-terv, amely egy gyors hadjárattal a Szovjetunió szétzúzását irányozta elő. Hitler úgy képzelte, hogy ezután Európa egyesített erejével a potenciális szövetségesétől megfosztott Angliát könnyen legyőzheti.

A keleti terjeszkedés szükségesnek látszott politikai, ideoló­giai és katonai szempontokból, de még inkább gazdaságilag. Bár a Szov­jetunió jelentős élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat küldött Német­or­szágnak, Hitlerék nem birtokolhatták korlátlanul a szovjet nyers­anyagforrásokat, pedig egy hosszú háborúhoz szükség lett volna ezekre; főként a Kaukázus vidéki olajra. Ha sikerül létrehozni német vezetéssel „az európai kontinens nagytérgazdaságát” – az Uraltól az Atlanti-óceánig –, „Németország sikeresen tudja fel­venni a harcot más kontinensek ellen, és nem lesz többé legyőzhető” – vélte Hitler.

1941. június 22-én hajnalban a német csapatok 3 mil­lió ka­to­nával megindultak a Szovjetunió ellen. A Barbarossa-terv román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is, beállt a sorba a szlovák, a magyar és az olasz hadsereg is. Japánnak Hitler nem szánt feladatot a Szovjetunió ellen, in­kább azt akarta, hogy zavarja meg az angolokat és az amerikaiakat a Távol-Keleten, és így biztosítsa Németország „nyugalmát” a hadjárat ide­­jére. A japán külügyminiszter 1941 áprilisában semlegességi meg­állapodást kötött Sztálinnal, és ehhez a japán vezetés 1945-ig tar­totta is magát.

Hitler biztos volt a gyors győzelemben, a német vezérkar is úgy tekintette a Szovjetuniót, mintha Franciaország lett volna, jó utakkal, bőséges készletekkel. Kevés és pontatlan információval ren­del­kez­tek az ellenfélről, és mindössze tíz hetes villámháborút jósoltak. Nem számoltak a szovjet infrastruktúra hiányával (nincsenek utak, az olaj messze van), valamint az utánpótlási–élelmezési gondokkal.

Sztálin nem tartotta elképzelhetőnek, hogy Hitler kétfrontos háborút koc­káz­tatna. Ezért semmibe vette az angol, amerikai for­rásokból és saját hírszerzésétől származó információkat. A Vö­rös Had­se­re­get rosszul ké­szí­tet­ték fel, ha­di­ter­ve csu­pán a ha­tá­rok vé­del­mé­re szo­rít­ko­zott, s na­gyon ke­vés volt a had­mű­ve­le­ti tar­­ta­lé­ka. Sztálin az utolsó pillanatig nem engedélyezte a szovjet csapatok moz­gósítását. A háború elkerüléséért megalázkodást is vállaló Sztálin napokig hallgatott, és csak július 3-án állt az ország elé, hogy rádióbeszédével a háborúra buzdítson.

A meglepetésszerű német támadás eközben sikeresen haladt. A három német hadseregcsoport északon Leningrád, középen Moszkva, délen Kijev (a Donyec-medence ) felé támadott. A háború első napján a németek már biztosították a légi fölényt – a szovjetek 1200 gépet veszítettek ezen a napon, a zömét még a földön bombázták le. A pán­cé­­lo­s egységek nagy átkaroló hadműveletekben áttörték a szovjet védelmet, és hatalmas katlanokat hoztak létre, ahol felőrölték a szovjet csa­patokat. A németeknek mégis nehezebbnek bizonyult a hadjárat, mint gondolták. A hatalmas térségben nem tudtak egyforma gyorsan haladni. A bekerített szovjet egységek keményen védekeztek, kitörési kí­sér­leteik lassították a német támadást. Így is három hónappal a táma­dás kezdete után a fő irányokban Leningrádot bekerítették, Kijevet elfoglalták, és megkezdődhetett a Moszkva elleni, döntőnek szánt roham.

A Moszkva elleni német hadművelet októberben indult, de november végére kifulladt. Hiába látták már Moszkva tornyait a német előőrsök, a várost nem tudták bevenni. A kormányhivatalok elköltöztek, de Sztálin maradt. A november 7-i díszszemlét a Vörös téren most is megtartották. Moszkva védelmét Zsukov irányította, aki a tisztogatások utáni idők leg­rá­ter­met­tebb katonai vezetője lett. Ő szervezte a december 5-én kez­­dődő szovjet ellentámadást is, amelyben a szovjet hadosztályok 150 km-re visszanyomták a németeket.

1941 decemberére a Szovjetunió lakosságának közel fele a német vonalak mögött élt, a háború előtti széntermelés 50%-a, a nyersvas, acél és hengerelt áruk termelésének 66%-a került német kézre. 1000 üzemet ugyan sikerült az Ural vidékére áttelepíteni, de ennél több elpusztult. Az új fegyvergyárak létrehozása nem ment máról holnapra. Ekkor különösen fontosak voltak az amerikai–angol szállítmányok.

Északon a bekerített Leningrádot is sikerült megvédeni, de a had­­­sereg és a város vezetői nem készültek fel a gyors német elő­­retörésre, a lakosság kimentésére. Leningrád 1944. januárjáig német blokád alatt állt. A 2,5–3 millió lakosú város kb. 1 millió embert veszített, a modern történelem legnagyobb vesz­­te­ségét, amely nagyvárost ért. A jég beállta után a Ladoga-ta ­von keresztül teherautókkal szállítottak élelmet és menekítettek nőket, gyerekeket, sebesülteket. Ez volt az „Élet vonala”, amit a német repülők rend­szeresen bombáztak.

A következő évben, 1942 tavaszán a Szovjetunió déli területein Hitler és Sztálin is tá­madó hadműveleteket tervezett. Hitler belátta, hogy három irány­ban egyszerre nem tud eredményeket elérni, ezért a legfontosabb cél, a Kaukázus vidéki és a bakui olajmezők felé fordult. Sztálin a Krím-félszigetet és a Donyec-vidéket akarta felszabadítani. A szov­jet vezetés a moszkvai csata után visszanyerte önbizalmát, és a reálisnál jobbnak ítélte helyzetét a déli fronton.

Hitler két részre bontotta a Dél hadseregcsoport támadó egységeit. Az egyik rész a Kaukázus felé, a másik rész Sztálingrád irányába indult. Az 1942-es nyári német offenzíva északi szárnyán mozogtak a magyar csa­patok is. Amikor a németek Voronyezsnél elérték a Dont, délre, Sztálingrád irányába fordultak.

A 6. német hadsereg Paulus tábornok vezetésével augusztus 23-án indított általános támadást Sztálingrád ellen. A német légierő tönkrebombázta a várost, de a romok között a német páncélosok is nehezebben mozogtak. A gyalogság házról házra küzdötte előre magát. A villámháború nagy hadműveletei után itt egy-egy ház is naponta többször cserélt gazdát. Hitler presztízskérdést csinált a város bevételéből, mint ahogy Sztálin is a megtartásából.

A szovjet ellentámadás és átkaroló hadművelet novemberben kezdődött, és négy nap múlva már találkoztak az északról és délről előretörő csapatok. A sztálingrádi katlanban rekedt 250 000 német katona hátrálását Hitler nem engedélyezte. Göring, a légierő vezetőjebekerített csapataik biztos ellátását ígérte, ami aztán kivihetetlennek bizonyult.

1943. február 2-án a 6. német hadsereg utolsó egységei is megadták magukat Sztálingrádnál, 24 tábornok, 2500 tiszt, 91000 közkatona került hadifogságba. (Kö­zülük évek múlva alig hatezren tértek haza.) Sztálin és a szovjet had­sereg addigi legnagyobb győzelmét ünnepelhette, Német ­or­szág­ban pedig, amikor hosszú hallgatás után végre elismerték a vereséget, háromnapos gyásszal emlékeztek az áldozatokra.

Még tartott Paulus hadseregének felszámolása, amikor január 12-én a voro­nye­zsi fronton újabb szovjet támadás indult, a 2. magyar hadsereg és az itteni olasz és német egységek ellen.

2010. január 18., hétfő

A doni katasztrófa





Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására - kiszállítsuk sorrendjének megfelelően - 1942. február 24-től került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki.
A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg létszámához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védőállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdő csapatrészek hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani.