Pearl Harbor

A Hawaii szigeteken lévő Pearl Harbor támaszponton 1941. december 7-én a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta jelentős része: 8 sorhajó, 28 torpedóromboló, 5 tengeralattjáró és 20 egyéb kisebb haditengerészeti egység horgonyoz. A szűk bejáratú és viszonylag sekély vizű (12 méter) kikötő, amelynek egyetlen kijárata korallzátonyon keresztül vezet, volt a japán tengerészeti légierő meglepetésszerű támadásának célpontja 1941. december 7-én 7 óra 55 perckor. Japán ezzel a hadüzenetet megelőző orvtámadásával belépett a második világháborúba. A támadó japán légiegységek első hulláma Fushida korvettkapitány vezetésével 100 db Mitsubishi 93-as bombázóból és Nakajima 99-es zuhanóbombázóból, 40 db Nakajima 97-es torpedóvetőgépből és 43 db Mitsubishi "Zero" vadászgépből állt. Egy órával később támadott a második hullám Shimazaki korvettkapitány parancsnoksága alatt: 54 kétmotoros bombázó és 81 db zuhanó bombázó, 36 vadász kísérete mellett.

A két légitámadás igen nagy eredményt hozott a japánoknak. Elsüllyedt 5 amerikai sorhajó, súlyosan megrongálódott 3 további, ezen kívül 14 kisebb osztályú hadihajót vesztett még az amerikai haditengerészet, nem számítva a földön elpusztított 74 db harci repülőgépet. Az amerikai halottak száma 2403 fő, a sebesülteké 1178 fő volt. A japánok mindössze 29 harcigépet, 5 zsebtengeralattjárót és 1 tengeralattjárót vesztettek.

Colosseum 3D

A római Colosseum 3D-ben:
(a bal egérgomb lenyomása után az egér segítségével lehet körbenézni)

http://www.panoramas.dk/7-wonders/colosseum.html

Etruszkok

Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, amely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, tizenkét város közötti (az ión szövetség mintájára létehozott) szövetségnek a megalapítójáról nyerte.

Minden város élén a legfőbb bíró, a hadsereg feje állt, az abszolút vallási tekintély. Az eleinte monarchikus berendezkedésű, majd a helyi oligarchiák által irányított városok függetlenek voltak, csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségbe. A Kr. e. 7. és 6. század során kialakult a thalasszokrácia, azaz a tengerészek uralma. Az etruszkok ügyes és vállalkozó kedvű hajósok voltak, rendszeres kapcsolatot tartottak a Földközi-tenger valamennyi fontos civilizációjával. A thalasszokrácia volt a legfontosabb motorja az etruszkok hatalmas fejlődésének, amely a földművelésen és a legeltetésen alapuló gazdaságra épült. Nagyon tagolt társadalmi rendszer jött létre, amelyben feltűnő különbségek alakultak ki a jövedelmi viszonyokban.

Kr. e. 550 körül kialakulóban lévő birodalmuk inogni kezdett. Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából elűzték az etruszk Tarquiniusok uralkodóházát, majd délen verték meg az etruszk sereget. Kr. e. 474-ben a szürakuszaiak tengeren arattak győzelmet felettük, és megakadályozták, hogy az etruszkok hatalmat gyakoroljanak Korzika és Elba felett. Kr. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veii-t és lerombolták a várost. Hosszú küzdelem után az i. e. 2. században Etruria teljes egészében a rómaiak kezére került, ám az etruszkok nyelvüket és kultúrájukat még sokáig megtartották.

Romulus és Remus

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte : - Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt -a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt. Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt. Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga. Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott : - Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen! Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki :
- Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak ! Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat : - Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? - és azzal már keresztül is ugrott a falakon. Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson : - Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! -mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.

A Szovjetunió megtámadása (1941. június 22)

A Szovjetunió megtámadásának 1940 nyarától formálódó gondolata Hitlerben őszre véglegessé vált. Elkészült a Barbarossa-terv, amely egy gyors hadjárattal a Szovjetunió szétzúzását irányozta elő. Hitler úgy képzelte, hogy ezután Európa egyesített erejével a potenciális szövetségesétől megfosztott Angliát könnyen legyőzheti.

A keleti terjeszkedés szükségesnek látszott politikai, ideoló­giai és katonai szempontokból, de még inkább gazdaságilag. Bár a Szov­jetunió jelentős élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat küldött Német­or­szágnak, Hitlerék nem birtokolhatták korlátlanul a szovjet nyers­anyagforrásokat, pedig egy hosszú háborúhoz szükség lett volna ezekre; főként a Kaukázus vidéki olajra. Ha sikerül létrehozni német vezetéssel „az európai kontinens nagytérgazdaságát” – az Uraltól az Atlanti-óceánig –, „Németország sikeresen tudja fel­venni a harcot más kontinensek ellen, és nem lesz többé legyőzhető” – vélte Hitler.

1941. június 22-én hajnalban a német csapatok 3 mil­lió ka­to­nával megindultak a Szovjetunió ellen. A Barbarossa-terv román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is, beállt a sorba a szlovák, a magyar és az olasz hadsereg is. Japánnak Hitler nem szánt feladatot a Szovjetunió ellen, in­kább azt akarta, hogy zavarja meg az angolokat és az amerikaiakat a Távol-Keleten, és így biztosítsa Németország „nyugalmát” a hadjárat ide­­jére. A japán külügyminiszter 1941 áprilisában semlegességi meg­állapodást kötött Sztálinnal, és ehhez a japán vezetés 1945-ig tar­totta is magát.

Hitler biztos volt a gyors győzelemben, a német vezérkar is úgy tekintette a Szovjetuniót, mintha Franciaország lett volna, jó utakkal, bőséges készletekkel. Kevés és pontatlan információval ren­del­kez­tek az ellenfélről, és mindössze tíz hetes villámháborút jósoltak. Nem számoltak a szovjet infrastruktúra hiányával (nincsenek utak, az olaj messze van), valamint az utánpótlási–élelmezési gondokkal.

Sztálin nem tartotta elképzelhetőnek, hogy Hitler kétfrontos háborút koc­káz­tatna. Ezért semmibe vette az angol, amerikai for­rásokból és saját hírszerzésétől származó információkat. A Vö­rös Had­se­re­get rosszul ké­szí­tet­ték fel, ha­di­ter­ve csu­pán a ha­tá­rok vé­del­mé­re szo­rít­ko­zott, s na­gyon ke­vés volt a had­mű­ve­le­ti tar­­ta­lé­ka. Sztálin az utolsó pillanatig nem engedélyezte a szovjet csapatok moz­gósítását. A háború elkerüléséért megalázkodást is vállaló Sztálin napokig hallgatott, és csak július 3-án állt az ország elé, hogy rádióbeszédével a háborúra buzdítson.

A meglepetésszerű német támadás eközben sikeresen haladt. A három német hadseregcsoport északon Leningrád, középen Moszkva, délen Kijev (a Donyec-medence ) felé támadott. A háború első napján a németek már biztosították a légi fölényt – a szovjetek 1200 gépet veszítettek ezen a napon, a zömét még a földön bombázták le. A pán­cé­­lo­s egységek nagy átkaroló hadműveletekben áttörték a szovjet védelmet, és hatalmas katlanokat hoztak létre, ahol felőrölték a szovjet csa­patokat. A németeknek mégis nehezebbnek bizonyult a hadjárat, mint gondolták. A hatalmas térségben nem tudtak egyforma gyorsan haladni. A bekerített szovjet egységek keményen védekeztek, kitörési kí­sér­leteik lassították a német támadást. Így is három hónappal a táma­dás kezdete után a fő irányokban Leningrádot bekerítették, Kijevet elfoglalták, és megkezdődhetett a Moszkva elleni, döntőnek szánt roham.

A Moszkva elleni német hadművelet októberben indult, de november végére kifulladt. Hiába látták már Moszkva tornyait a német előőrsök, a várost nem tudták bevenni. A kormányhivatalok elköltöztek, de Sztálin maradt. A november 7-i díszszemlét a Vörös téren most is megtartották. Moszkva védelmét Zsukov irányította, aki a tisztogatások utáni idők leg­rá­ter­met­tebb katonai vezetője lett. Ő szervezte a december 5-én kez­­dődő szovjet ellentámadást is, amelyben a szovjet hadosztályok 150 km-re visszanyomták a németeket.

1941 decemberére a Szovjetunió lakosságának közel fele a német vonalak mögött élt, a háború előtti széntermelés 50%-a, a nyersvas, acél és hengerelt áruk termelésének 66%-a került német kézre. 1000 üzemet ugyan sikerült az Ural vidékére áttelepíteni, de ennél több elpusztult. Az új fegyvergyárak létrehozása nem ment máról holnapra. Ekkor különösen fontosak voltak az amerikai–angol szállítmányok.

Északon a bekerített Leningrádot is sikerült megvédeni, de a had­­­sereg és a város vezetői nem készültek fel a gyors német elő­­retörésre, a lakosság kimentésére. Leningrád 1944. januárjáig német blokád alatt állt. A 2,5–3 millió lakosú város kb. 1 millió embert veszített, a modern történelem legnagyobb vesz­­te­ségét, amely nagyvárost ért. A jég beállta után a Ladoga-ta ­von keresztül teherautókkal szállítottak élelmet és menekítettek nőket, gyerekeket, sebesülteket. Ez volt az „Élet vonala”, amit a német repülők rend­szeresen bombáztak.

A következő évben, 1942 tavaszán a Szovjetunió déli területein Hitler és Sztálin is tá­madó hadműveleteket tervezett. Hitler belátta, hogy három irány­ban egyszerre nem tud eredményeket elérni, ezért a legfontosabb cél, a Kaukázus vidéki és a bakui olajmezők felé fordult. Sztálin a Krím-félszigetet és a Donyec-vidéket akarta felszabadítani. A szov­jet vezetés a moszkvai csata után visszanyerte önbizalmát, és a reálisnál jobbnak ítélte helyzetét a déli fronton.

Hitler két részre bontotta a Dél hadseregcsoport támadó egységeit. Az egyik rész a Kaukázus felé, a másik rész Sztálingrád irányába indult. Az 1942-es nyári német offenzíva északi szárnyán mozogtak a magyar csa­patok is. Amikor a németek Voronyezsnél elérték a Dont, délre, Sztálingrád irányába fordultak.

A 6. német hadsereg Paulus tábornok vezetésével augusztus 23-án indított általános támadást Sztálingrád ellen. A német légierő tönkrebombázta a várost, de a romok között a német páncélosok is nehezebben mozogtak. A gyalogság házról házra küzdötte előre magát. A villámháború nagy hadműveletei után itt egy-egy ház is naponta többször cserélt gazdát. Hitler presztízskérdést csinált a város bevételéből, mint ahogy Sztálin is a megtartásából.

A szovjet ellentámadás és átkaroló hadművelet novemberben kezdődött, és négy nap múlva már találkoztak az északról és délről előretörő csapatok. A sztálingrádi katlanban rekedt 250 000 német katona hátrálását Hitler nem engedélyezte. Göring, a légierő vezetőjebekerített csapataik biztos ellátását ígérte, ami aztán kivihetetlennek bizonyult.

1943. február 2-án a 6. német hadsereg utolsó egységei is megadták magukat Sztálingrádnál, 24 tábornok, 2500 tiszt, 91000 közkatona került hadifogságba. (Kö­zülük évek múlva alig hatezren tértek haza.) Sztálin és a szovjet had­sereg addigi legnagyobb győzelmét ünnepelhette, Német ­or­szág­ban pedig, amikor hosszú hallgatás után végre elismerték a vereséget, háromnapos gyásszal emlékeztek az áldozatokra.

Még tartott Paulus hadseregének felszámolása, amikor január 12-én a voro­nye­zsi fronton újabb szovjet támadás indult, a 2. magyar hadsereg és az itteni olasz és német egységek ellen.

A mohácsi csata

1526. augusztus 29-én kora délután a Magyar Királyság mintegy 25 ezer főnyi hadserege a mohácsi csatamezőn megsemmisítő vere­séget szenvedett I. Nagy Szulejmán szultán (1520–1566) 75-80 ezer főnyi oszmán-török csapataitól. A csupán másfél órán át tartó ütközetben a magyar sereg szinte teljes gyalogsága mellett a politikai–katonai elit jelentős része (hat főpap és egy tucatnyi báró) veszett el, miközben menekülése során az ifjú magyar király, II. Lajos (1516–1526) a megáradt Csele-patakba fulladt. A csatavesztés következményei valódi fordulópontot hoztak Magyarország, sőt egész Közép-Európa történelmében. Elkezdődött a török uralom Magyar­országon, amely Szapolyai János (1526–1540) és I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) magyar királlyá választásával polgárháborúval párosult. Az utóbbi trónra kerülése azonban lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarország három részre szakadása, két világbirodalom (az Oszmán és a Habsburg) frontvidékévé válása és ezzel járó másfél évszázados pusztulása ellenére is az európai keresztény kultúrkör része maradhasson. Moháccsal azonban a Magyar Királyság korábbi lokális nagyhatalmi szerepe örökre elveszett, és egy új birodalom, a Duna menti Habsburg Monarchia része, bár igen fontos és meghatározó része lett. A mohácsi csata esztendeje I. Ferdinánd cseh királlyá választásának köszönhetően ugyanakkor egyúttal az »Osztrák Ház« irányította új közép-európai nagyhatalom születési évének is tekinthető.

Digitális Corvinák

Linkajánló:

A következő oldalon Mátyás király Corvináinak digitalizált változatai tekinthetőek meg:

http://www.corvina.oszk.hu/

Leírás:
Adattár => Corvinák => sárga gömb (így lehet megnézni a lapokat)

Mátyás királyról szóló mesék

Linkajánló:

http://matyasmesek.oszk.hu/

Luxemburgi Zsigmond

Nagy Lajos végakaratában mindkét országát idősebbik lányának, Máriának szánta. A király halála után Máriát Magyarországon megkoronázták, de a lengyel nagyurak ragaszkodtak ahhoz, hogy új uralkodójuk Krakkóban tartsa székhelyét. Lajos özvegye, Erzsébet kénytelen volt engedni, és Mária húgát, Hedviget küldte Lengyelországba. Hedviget összeházasították a pogány litván fejedelemmel, Jagellóval, aki Ulászló néven elfoglalta a lengyel trónt és megalapította a Jagelló-dinasztiát.

Magyarországon az urak Mária királyságát (1382-1387) csak időlegesnek tekintették és az utódlás kérdésében az ország három pártra szakadt. Az egyik tábor Zsigmond királyságát támogatta, Erzsébet királyné a francia király öccsét szemelte ki trónörökösnek, a harmadik jelölt Károly, az Anjou-ház utolsó nápolyi sarja volt. A bárói családok szabályszerű szövetségeket, ligákat alakítottak, hogy saját jelöltjeiket ültethessék a trónra. A küzdelemből végül Zsigmond került ki győztesen, aki a bárók akaratából lett király, és ezért nagy árat kellett fizetnie. Az országnagyok szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a “királycsináló” liga tagjainak juttatott. Az országos tisztségeket a liga családjai egymás között osztották szét, emellett a Garaiak a Lackfiak, a Kanizsaiak és a Bebekek a megmaradt királyi uradalmak közel felét is széthordták.

Zsigmond az első évek bénult helyzetéből lassan felocsúdva egyre nehezebben tűrte a bárók gyámkodását. Arra törekedett, hogy új arisztokráciát alakítson ki saját, megbízható híveiből, a bárókat pedig fokozatosan kiszorította a hatalomból. A sértett nagyurak Zsigmond új politikájára pártütéssel válaszoltak, fogságba ejtették a királyt, és a “ Szent Korona nevében” átvették az ország kormányzását. A küzdelemből végül a király került ki győztesen, aki bölcs önmérsékletet tanúsított: csak a legmakacsabb lázadókat száműzte, mindenki más kegyelmet kapott.

A király uralmát elsősorban az általa teremtett új arisztokráciára alapozta, mely részben a régi udvari családok ifjaiból, részben idegen jövevényekből tevődött össze. Egyik legfőbb támogatója a stájer Cillei Hermann gróf volt, akinek lányát, Borbálát nőül vette Zsigmond. (Mária királynő egy vadászbalesetben meghalt.) A másik Cillei lány, Anna Garai Miklós felesége lett, így a király sógorságba került a nádorral. Az idegenek közül kiemelkedett Zsigmond lengyel származású lovagja, Stiborici Stibor, és olasz hadvezére, Ozorai Pipo. Zsigmond kemény kézzel látott hozzá az egyház megrendszabályozásához is. Főpapok sorát cserélte le, és püspökségüket híveinek adta át. Róma végül kénytelen volt beletörődni, hogy a király korlátozás nélkül gyakorolja főkegyúri jogát. Újabb sérelem volt az egyház számára, hogy a papság bevételeinek felével kénytelen volt hozzájárulni a törökök elleni háborúhoz.

Az uralkodó nagy erőfeszítéseket tett a városok gazdasági és politikai súlyának növelésére. 1405-ben tanácskozásra hívta össze a királyi városok követeit, és a gyűlés eredményeit törvénybe foglalta. E törekvések mögött felfedezhető, hogy Zsigmond a városi polgárságot is szövetségesének tekintette.

Zsigmond egész uralkodását végigkísérte a pénzhiány. Nagy terveihez sok pénzre volt szüksége, ezért volt idő, amikor szinte minden uradalmát elzálogosította. Ám ez sem segített, ezért a jól bevált módszerhez, a pénzrontáshoz nyúlt. Egyre rosszabb minőségű ezüstpénzeket veretett, ám az elértéktelenedő dénár senkinek sem kellett. Ez robbantotta ki a 15. század legnagyobb parasztmozgalmát, a Budai Nagy Antal nevével fémjelzett erdélyi felkelést.

Történt ugyanis, hogy Lépes György erdélyi püspök három éven át nem fogadta el jobbágyaitól az egyházi tizedet, mert akkor rossz pénz volt forgalomban. Amikor pedig új, jobb minőségű pénz került ki a királyi pénzverőkből, visszamenőleg követelte a járandóságot. Erre 1437-ben az Erdély északi részén élő parasztok fellázadtak, a Bábolna-hegyen elsáncolták magukat, és követet küldtek az erdélyi vajdához. A felkelők és a vajda a kolozsmonostori papi testület előtt egyezséget kötöttek, mely szerint jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, rögzítették a szabad költözéshez való jogot ( kolozsmonostori egyezmény ). Az erdélyi urak természetesen csak időt akartak nyerni, és egy pillanatig sem gondolták komolyan az egyezség betartását. Kápolnán unióra, azaz szövetségre léptek egymással, melyben Erdély “három politikai nemzete”, vagyis rendje vett részt: a magyar nemesség, a szász patríciusok és a székely előkelők. A szövetségben kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat a parasztokkal szemben. A kápolnai “három nemzet uniója” ezután évszázadokra meghatározta az erdélyi rendi társadalom kereteit.

Az egyezmény szövegét megerősítés végett követek vitték a királyhoz, ám az uralkodó intézkedésére már nem kerülhetett sor, mert Zsigmond időközben elhunyt. A király halálával egy időben a nemesi hadak elfojtották a felkelést és a vezéreket kivégezték.

Athén aranykora

A görög történelemben klasszikus kornak nevezik a perzsa háborúktól a Kr. e. 300-as évek közepéig tartó időszakot. Többek között azért, mert ekkor keletkezett a görög földön mindaz, amelyet az utókor is példaértékűnek tart, mind a kulturális, mind a politikai élet területén.
A kor irányadó városállama Athén - melynek jó hírét a perzsákon aratott győzelem öregbítette - szövetségi rendszert hozott létre s ellenlábasával, Spártával szemben kisebb csatározások után, Kr. e. 446-ban 30 évre békét kötött. Így a mindössze 2600 km2 -nyi városállam, Attika az Égei-tenger meghatározó nagyhatalma lett. A külső veszély elhárítása után Periklész, a kor leghíresebb athéni politikusa a város fejlesztéséhez foghatott. Általában Periklész korát szokták aranykornak nevezni, kifejezve ezzel a városállam gazdagodását, a kulturális és politikai vívmányok jelentőségét.

A doni katasztrófa

Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására - kiszállítsuk sorrendjének megfelelően - 1942. február 24-től került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki.
A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg létszámához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védőállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdő csapatrészek hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani.

Tételek: Magyarország története, 1301-1526

Károly Róbert útja a hatalomba; a tartományúri hatalom felszámolása
Károly Róbert gazdasági és kormányzati reformjai, külpolitikája
Nagy Lajos külpolitikája
Nagy Lajos belpolitikája: kormányzati reformok, egyház; az 135l-es törvény
A királyi hatalom válsága, a bárók uralma Magyarországon (1382—1403)
Zsigmond hatalmának megszilárdítása: korm. reformok, pénzügyek, városok
Zsigmond külpol.-ja: török-ellenes küzdelmek, nyugati politika, huszitizmus
A rendi erők győzelme; Hunyadi János kora (1437—1457)
Mátyás hatalomra kerülésének körülményei, hatalmának megszilárdítása
Mátyás központosító törekvései, pénzügypolitika
Mátyás nyugati és keleti külpolitikája
Gazdaság és társadalom a XV. században
II. Ulászló uralkodása: külpolitika, országgyűlések; az 1514-es parasztháború
II. Lajos uralkodása; a Mohácshoz vezető út

Károly Róbert és Nagy Lajos külpolitikája

III. András (1290-1301) halálával férfiágon kihalt az Árpád-ház, s a nőágon rokon dinasztiák között megkezdődött a trónért való küzdelem (Anjou Károly Róbert, Premysl Vencel, Wittelsbach Ottó). Az interregnumnak (uralkodó nélküli időszak) nevezett időszakból (valójában mindhárman megkoronáztatták magukat) a pápa, a magyar főpapság és az itáliai bankárok támogatásával rendelkező nápolyi Anjou Károly Róbert került ki győztesen. Károly Róbert (1308-42) stabilizáló belpolitikája mellett (kiskirályok legyőzése, gazdasági reformok) hozzálátott Magyarország külpolitikai megszilárdításához is. Aktív szerepet vállalva a térségben - felhasználva családja dinasztikus kapcsolatait - hozzáfogott a déli befolyási övezetek visszaszerzéséhez. A bandériumokból, kunokból álló megerősített sereggel sikerült helyreállítania a macsói bánságot (1317-19), az Al-Duna két legfontosabb várát (Nándorfehérvár, Galambóc) elfoglalta a szerbektől. Horvátország és Dalmácia visszahódítása nem járt sikerrel (velencei védnökség), Bosznia viszont az Anjou-ház megbízható vazallus-állama lett. A Havasalföld meghódítására tett kísérlet kudarcot vallott (Basarab, havasalföldi vajda győzelme 1330), az osztrák-magyar viszony is megromlott. Károly Róbert északon talált szövetségesekre a cseh- és lengyel dinasztiáknál (Luxemburg, Piast). A magyar-lengyel szövetség az Anjouk külpolitikájának fontos pillére maradt mind Lokietek Ulászló (1306-1333), mind fia, III. (Nagy) Kázmér lengyel uralkodók idején. Magyar segédcsapatok többször támogatták a lengyelek háborúit (Német Lovagrend, tatárok, litvánok ellen). A dinasztikus házasságok még szorosabbra fűzték a szövetséget: Károly Róbert – korán elvesztett első három felesége után – feleségül vette Ulászló leányát, Erzsébetet (1320), akitől öt fia született. E sógorságnak is köszönhető Lajos későbbi lengyel királysága. Az Anjou-Luxemburg viszony is szívélyes volt. Luxemburgi János (1310-46) csapatai segítették Károly Róbertet a Csák Máté elleni küzdelemben, majd az osztrák-magyar viszony megromlása is közelebb hozta a feleket, hiszen a Luxemburg-Habsburg kapcsolat tartósan rossz volt. A visegrádi királytalálkozón (1335) nemcsak a cseh-lengyel kapcsolatban meglévő feszültségek enyhítését tudta elérni Károly Róbert, hanem megalapozta a három ország térségi együttműködését is. Gazdaságpolitikai döntéssel – fellépve az osztrák hercegek ellen – Bécs árumegállító jogát semlegesítették, új német területre vezető út megnyitását határozták el. Károly Róbert a nápolyi trón megszerzését is biztosítani próbálta András fiának és nápolyi Johanna eljegyzésével (1333).

Az 1342-ben – apja halála után – 16 évesen trónra kerülő I. (Nagy) Lajos (1342-82, "A lovagkirály") uralkodását állandó háborúskodások jellemezték. Meggyilkolt András öccse (1345) megbosszulására és a nápolyi trón megszerzésére két nagy hadjáratot vezetett (1347-48, 1350-52). Bár győzelmeket aratott, nem tudta megtartani a nápolyi területeket (Helyi erők és a pápa ellenállása, pestisjárvány, földrajzi távolság), visszaszerezte viszont Velencétől Horvátországot és Dalmáciát. Részint a balkáni hegemónia, részint az ekkor már érzékelhető török előrenyomulás feltartóztatása érdekében , a déli határoknál kiépítette a bánságok rendszerét, hűségre kényszerítette Havasalföldet, létrehozta a hűbéres Moldvát, ahol legyőzte a támadó tatárokat (Arany Horda, 1345).
Északon Lajos tartotta magát a bevált békepolitikához, a magyar-lengyel együttműködés még szorosabbá vált. Támogatta a lengyeleket a litvánok elleni harcokban, s a barátságot III. (Nagy) Kázmér halála után (1370) perszonálunió váltotta fel. Lajos magyar uralom alá helyezte Halicsot (1370), kormányzását magyar bárókra bízta.

A magyar-cseh viszonyban Luxemburgi Károly (1346-78) méltó partnere volt Lajosnak (Károly német-római császár is volt), ráadásul rokoni kapcsolat is egymáshoz fűzte őket (Lajos első felesége Luxemburgi Margit volt). A fiúörökös nélküli Lajos lányai házasságával próbálta biztosítani a lengyel és magyar trón Anjou kézben tartását, trónutódlási elképzeléseit azonban nem tudta maradéktalanul elfogadtatni.
Az Anjou-kori Magyar Királyság megerősödéséhez nagymértékben hozzájárult a XIV. századi európai hatalmi vákuum is: 1309-től a pápaság háttérbe szorult (avignoni fogság 1370-ig), a Német-római Császárság meglehetősen gyenge, széttagolt maradt (1356, német aranybulla), a százéves háború lekötötte Angliát és Franciaországot (1339-1453), keleten az orosz térség a tatárok hódítása miatt nem jelentett veszélyt, a Balkánon előrenyomuló török pedig még nem okozott alapvető gondot Magyarország számára. Anjou uralkodóink idején Magyarország nagyhatalommá emelkedett, a fentiek mellett köszönhetően Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos erőskezű politikájának, a gazdasági-társadalmi viszonyok kedvező alakulásának.

Gazdaság és társadalom a XIV. századi Magyarországon

I. A jobbágyság

- a 14. század végére kialakult a jogilag egységes jobbágyság

- szolgáltatásaik:

(1) földesúrnak: kevés robot, termény- és pénzjáradék (kilenced, földbér)

(2) királynak: kapuadó

(3) egyháznak: tized

- szabadon költözhettek

- földesuruk bíráskodott felettük

- vagyoni helyzetük jelentősen különbözött (földnélküli zsellér … gazdag paraszt)

- két legfontosabb termény: gabona, bor

- állattenyésztés: szarvasmarha, ló

II. Városok és polgárok

- a polgárság kisebb létszámú és kevésbé jelentős, mint Nyugat-Európában

- kevés a valódi, kiváltságokkal rendelkező város

- egyre fontosabbak lesznek a szabad királyi városok (Buda, Kassa stb.)

- megjelentek a céhek

- a kereskedelem a helyi piacokra korlátozódott

- sajátos magyar jelenség a mezővárosok nagy száma (pl. Kecskemét)

- az Anjou-korban megnőtt a bányavárosok száma is (Selmecbánya, Körmöcbánya stb.)

- sok külföldi (itáliai, német) betelepülő élt a városokban

III. A nemesség

- az 1222-es Aranybulla rögzítette, az 1351-es törvények kiegészítették a nemesek jogait és kiváltságait

- a nemesség három csoportra osztható:

(1) főnemesség:

- legmagasabb országos tisztségek (nádor, országbíró, tárnokmester, vajda, ispán, bán stb.)

- folyamatosan növekvő, hatalmas birtokok

- királyi tanács tagjai

- egyházi méltóságokat is kaptak

(2) középnemesség:

- jelentős vagyon, birtokok

- nem kapnak országos hivatalokat

(3) kisnemesség:

- kis birtok

- a nemesi vármegye volt politikai tevékenységük színtere

- elnyerte e csoport az önmaga feletti bíráskodás jogát

IV. Az egyház

- az ország vezetői közé tartoznak (érsekek, püspökök)

- az egyház is rétegződött:

(1) főpapság

(2) egyházi középréteg

(3) alsópapság

(4) szerzetesség

A magyar keresztény királyság megteremtése

(forrás: Shackallor)

A honfoglaló magyarok már 862-től kezdődően, tehát jóval a Kárpát-medencébe történő letelepedésük előtt, évenként indítottak kalandozó hadjáratokat leginkább a nyugati hatalmak irányába. Támadták ugyan Bizáncot is, de leggyakrabban Észak-Itália, Bajorország és Szászország voltak a célpontok. Ekkortájt Nyugat-Európa hatalmasságai belső harcaikkal voltak elfoglalva, ezért képtelenek voltak eredményesen ellenállni. A sikerekben egyik oldalról része volt a magyar nomádok harcmodorának, amely a nyugati vitézek számára szokatlan volt (színlelt menekülés, majd hátbatámadás), másik oldalról pedig, hogy ekkoriban még nem volt nyugati összefogás, még nem voltak erős várak és még nem volt elterjedt a nehézpáncélos sereg sem. A több évtizeden át tartó seregjárások összefogásra serkentették a Nyugat népeit. I.(Madarász) Henrik szász uralkodó kilencévi adófizetéssel békét vásárolt a magyaroktól és a nyugalmat erőgyűjtésre használta fel. A tizedik évben (933) megtagadta az adót és seregével kiállt a magyarok ellen Merseburg közelében, ahol vereséget mért rájuk. A csatavesztés az erőviszonyok megváltozását jelezte. 955-ben I.(Nagy) Ottó mért döntő csapást elődeinkre Augsburgnál, ami a kalandozások végét jelentette. Géza fejedelem rájött, hogy két féle irány létezik az országának. Az egyik, hogy folytatják a portyázásokat és tovább élnek nomádok módjára, amely a végleges vereségeket és a nép asszimilálódását (más népekbe való beolvadását) jelentette volna, vagy végleg letelepednek és egy keresztény államot hoznak létre, amelyet a nyugat is elfogad. Géza fejedelem ez utóbbit választotta.

Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Géza nevéhez fűződik a törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula lányát, Saroltot vette feleségül, megszerezve ezáltal az ország keleti részének a támogatását. Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, nem kísérletezett újabb kalandozó hadjáratokkal, sőt igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római Birodalom császárához I.(Nagy) Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól népe számára, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt: Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Ő továbbra is pogány módra élt, ám fiát, Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. Ez egyértelműen jelezte a dinasztikus házasságpolitikát, mivel a hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász-dinasztiával, és a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat. Géza halálakor (997) már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, de Árpád nemzetségén belül, Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl Koppány. Mivel idősebb volt Istvánnál a szeniorátus alapján igényét érvényesíteni kívánta. Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy – ugyancsak ősi szokást felelevenítve (levirátus) – feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot. István utóddá jelölésével Géza a Nyugat-Európában elterjedt örökösödési rendet, a primogenitúrát érvényesítette, amely szerint a hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli. Miután Koppány legyőzésével (és felnégyeltetésével, amelynek legfőbb célja az erő demonstrációja és a vetélytársak elrettentése volt a célja) István kezébe került a fejedelmi hatalom, II. Szilveszter pápától kért és kapott királyi címet. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. Fontos volt, hogy a katolikus egyház első emberétől kapta a koronát István és nem, pedig valamelyik más ország királyától. Ez szimbolizálta, hogy az ország nem hűbérese senkinek sem és hogy Magyarország egy önálló keresztény állam. A magyar korona, pedig az óta is a magyar államiságot szimbolizálja, az összes többi felségjelvénnyel együtt (országalma, jogar). Az ifjú királynak azonban hatalma megszilárdítása érdekében további harcokat kellett vívnia. Koppány legyőzése ugyanis még koránt sem jelentett végső győzelmet. Az egyes tartományok urait egyenként kellett, hogy hatalmuktól megfossza. 1003-ban az erélyi Gyulát fosztotta meg országától, de anyai nagybátyjának életét megkímélte. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Ezután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott. Ebben döntő jelentőségű volt az önálló magyar egyházszervezet létrehozása, élén az esztergomi érsekkel. Ez a lépés tovább erősítette az ország függetlenségét, hiszen így a magyar egyház feje csak a pápának volt alárendelve. István alapította az esztergomi és a kalocsai érsekséget, a veszprémi, pécsi, csanádi, győri, egri, és a gyulafehérvári püspökségeket. A falvakat templomépítésre kötelezte (10 falunként 1 templom). A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták. Az egyház ellátására előírta a tized megfizetését. A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. A király támogatásával alapították első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon. Szintén István nevéhez fűződik a latin írásbeliség bevezetése. A pogány hagyományokhoz ragaszkodó néppel nehéz volt elfogadtatni a kereszténységet. Ezért István a törvények erejét is felhasználta az új hit előírásainak betartatására. Megkövetelte a böjti időszakok megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi misén. Az európai gyakorlattal összhangban törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak és egyes esetekben a világiak felett is. A világi államhatalom kiépítése is István nevéhez fűződik. Az ország területe királyi vármegyékre (comitatus-okra) tagolódott, amelyek katonai-igazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el. A királyi vármegyék bázisai a királyi birtokokon létesített királyi várak voltak. A vármegyék vezetőit, az ispánokat a király nevezte ki. Az ispán az uralkodó nevében bíráskodott, megyéjében beszedte a királyi jövedelmeket, aminek harmada őt illette. Háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája a nádorispán volt, a király után az első világi méltóság. Ekkor alakult ki az országban a hűbériség fogalma ill. a hűbéri lánc. A legfőbb hűbéres a király volt, aki földeket adományozhatott a földesuraknak, akik bérbe adhatták a földjeiket a hűbéreseknek, akik terménnyel és ingyen robotmunkával fizettek a földesurak majorságain.
Az István korabeli társadalomról az uralkodó törvényei alapján nyerhetünk képet. Szent István törvényeiben a legélesebb jogi választóvonal a szabadok (liber) és rabszolgák (servus) között húzódott. A társadalom legnagyobb részét azonban minden bizonnyal a "köztes" helyzetű kötött szabadok rétege alkotta, akik nem rendelkeztek a szabad költözés, házasság, végrendelkezés, fegyverviselés jogával, és szolgálattal tartoztak uruknak. A XI. század legszélesebb rétegeket érintő folyamata a korábbi szabad harcosok, parasztok (közrendűek, vulgarisok) kötötté válása jelentette. A XII. század gazdasági változásai megteremtették a városfejlődés, ill. a paraszti népesség egységesülésének alapjait. A XIII. században a rendiség csírái is megjelentek a bárók megerősödésével és a köznemesség formálódásával, valamint ebben a században egységesült jogilag a szabadon költöző jobbágyság. Az Árpád-kor elején a liberek elitjét (arisztokrácia) a királyi birtokadományok révén megerődödő lovagok, ispánok (comes) és egyházi előkelők alkották. A vitézek (miles) – a szabadok egy másik, kisebb birtokkal rendelkező rétege – a király, illetve az előkelők mellett teljesítettek fegyveres szolgálatot. A közrendűek (vulgaris) már adóval (szabadok dénárja) tartoztak a királynak. Az egyházi, illetve világi nagybirtokokat és a királyi várbirtokokat kötött állapotú népességgel műveltették meg. A várispánságok katonái és katonatisztjei (várjobbágyok) is ebbe a csoportba tartoztak, de a várjobbágyok kisebb birtokadományban is részesülhettek, s ez által lehetőségük nyílt a felemelkedésre is.
Az új rend kiépítése lekötötte az ország erőforrásait, így István király békességre törekedett szomszédaival. A Német-római Birodalom élén álló szász uralkodóházhoz felesége, Gizella révén rokoni szállak fűzték ezért nem kellett támadástól tartania.

A sikeres államalapítást beárnyékolta, hogy 1031-ben vadkanvadászaton meghalt Imre herceg, István gyereke. Tragédiájával előtérbe került a trónutódlás kérdése.

István nővére gyerekében, Orseolo Péterben látta biztosítva a folytonosságot. Péter (1038-1041, majd 1044-1046), folytatta Isván politikáját, de idegenekkel vette magát körül. A mellőzött előkelők Pétert elűzték és István sógorát Aba Sámuelt (1041-1044) emelték a királyi székbe. Péter III. Henrik támogatásával visszatért az országba. A ménfői csatát megnyerve megkezdhette második királyságát, azonban ezért hűbéri esküt kellett hogy tegyen a császárnak. A megaláztatás miatt az egyházi és világi vezetők hazahívták Vazul két fiát, Andrást és Bélát. A belső villongások közepette kitört a Vata-féle pogánylázadás. I.András (1046-1060) a lázadás leverése után sem érezhette magát biztonságban, mivel Henrik érvényesíteni kívánta hűbéri jogait. Ezért a király hazahívta öccsét, a kiváló vitéz hírében álló Bélát és hercegség (dukátus) címén átengedte neki az ország egy harmadát. 1051-ben Henrik nagy haddal támadt az országra, de Béla a Vértes vidékén legyőzte. A császár békét kötött és Salamonhoz adta lányát nőül, akit András megkoronázott, elütve ezzel Bélát a tróntól. Béla haddal támadt Andrásra és legyőzte, így Béla lett a király (1060-1063). András rövidesen meghalt, Salamon német földre menekült. 1063-ban azonban Salamon német segédhadakkal betört az országba. Bélát baleset érte, fiai, Géza és László Lengyelországba menekültek Salamon elől. Salamon (1063-1074) Győrben békét kötött Gézával és Lászlóval. I.Géza (1074-1077) halála után öccse, László vette át a hatalmat (1077-1095), aki ténylegesen elkezdhette megszilárdítani az István király által létrehozott államszervezetet.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!

A karácsony eredetéről itt található egy nagyon jó leírás:

http://kettoe.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=370789

Anjou uralkodók Magyarországon

1., 1301-ben az Árpád-ház kihalása után három királyjelölt közül Károly Róberté vagy más néven I. Károly királyé lett a korona. (1301-1342)
2., Első lényeges lépése a tartományurak legyőzése volt. Lényeges csata: 1312-ben Rozgonynál győzi le a tartományurak seregét.
3., Gazdasági intézkedései:
- bányabér
- az aranyforint bevezetése
- kapuadó
- harmincadvám
- nemesfém monopólium
4., Fontos külpolitikai esemény az 1335-ös visegrádi királytalálkozó. => szövetség, egymás kölcsönös megsegítése.
5., 1342-1382 I. (Nagy) Lajos uralkodása => igazi lovagkirály, folyamatosan háborúzik. (Nápoly, Dalmácia)
Perszonálunió Lengyelországgal, a király személye köti össze a két országot.
6., 1351-es törvények: kilenced, úriszék, ősiség

Széchenyi István, a reformok első megfogalmazója

7. osztály

1., Széchenyi István arisztokrata, grófi családból származott. A napóleoni háborúk alatt katonatiszt, részt vett a győri csatában és a lipcsei „népek csatájában” is. Ifjú korában sokat utazgatott, bejárta Európát. Legnagyobb hatással Anglia volt rá, felismerte hazája fejletlenségét.

2., Széchenyi fő műve a Hitel címet viseli, ezt tartják sokan a reformkor elindítójának.

Reformprogramja:

- közteherviselés

- ősiség törvényének eltörlése

- a robot megszüntetése

Magyarország maradjon a Habsburg Birodalom része.

3., Gyakorlati alkotásai:

- Lánchíd

- Magyart Tudomány Akadémia megalapítása

- a Duna és a Tisza szabályozása

- gőzhajózás

- gőzmalom Pesten

4., Gyakran vitázott Kossuth Lajossal, ennek ellenére Kossuth a „legnagyobb magyarnak” nevezte.

Trianon 1920 június 4.

Kiegészítő anyag a 8. osztály számára!

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés jó lehetőséget adott az ország polgári fejlődéséhez. A kétközpontúvá vált birodalom súlypontja kezdett áthelyeződni Magyarország (Hungary) egyesített, csillogó, európai nagyvárosába, Budapestre. Később csak "régi jó békeidőkként" emlegetett közel fél évszázad köszöntött az országra. Az ország élvezte és elviselte az egy birodalomhoz való tartozás előnyeit és hátrányait. Akarva-aratlan részesévé vált a nagyhatalmi küzdelmeknek. Amikor 1914 nyarán eldördült a végzetes szarajevói pisztolylövés, amely kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös életét, Magyarország belekeveredett a nagyhatalmak hegemonikus törekvéseiért folytatott, világméretűre duzzadt háborúba. És amikor ezt a 4 évig tartó öldöklő küzdelmet az Ausztria-Magyarország (Austrian-Hungary) szövetséges hatalmak elvesztették a legyőzöttek sorsában Magyarországnak is osztoznia kellett. A diadalmas győztesek a legnagyobb árat fizettették:

"A Párizs melletti Trianon kastélyban aláírt békeszerződés értelmében az ország elvesztette területének több, mint 2/3-át, lakosságának közel 2/3-át! Ezzel Magyarország egy európai nagyhatalom egyre súlyosabb és szuverénebb részéből az európai kisállamok sorsának részese lett. Önálló ország, de olyan helyzetben, amely kiszolgáltatta a nagyhatalmak akaratának. Számára legfeljebb csak az ügyes lavírozás maradt az ellentétektől előbb látszólagosan, majd egyre nyíltabban szaggatott európai erőtérben. Trianonban megtagadták a népek önrendelkezési jogát, így a Wilson emlékirataiban megismételt elveket is, amelyért állítólag az Entente hatalmak harcoltak. Végső fokon a trianoni béke még súlyosabb állapotokat teremtett, mint amelyet orvosolni akartak, ugyanis, az utódállamok 42 millió lakosára mintegy 16 millió más nemzetiségi jutott."

A győztes nyugati nagyhatalmak a nyugalom biztosítására törekedtek, amelyben learatahatják győzelmük gyümölcseit. Ebben pedig nem Magyarország, hanem a versailles-i békeszerződésben létrehozott új középállamok láncolata látszott számukra biztosítéknak. Magyarországgal nem sokat törödtek. A régi szövetségesek pedig erejüket veszítették, egyelőre nem jelenthettek külpolitikai támaszt Magyarországnak. Egészen addig nem, amíg fel nem támadt a német nagyhatalom egy agresszív diktátor Hitler vezetésével. Látszólag az volt a kérdés, hogy vissza a régi szövetségeshez vagy belekerülni a másik hatalmi táborba. A történelem nem adta meg a választás igazi lehetőségét. A konzervatív magyar politika pedig nem merte vállalni a német agresszióval való nyílt szembefordulás kockázatát. Így került bele Magyarország a még az elsőnél is szörnyűbb második világháborúba, s megint a vesztes oldalán. Az ár pedig megint nagy volt. Minden remény feladása Trianon igazságtalanságainak akár részleges orvoslására is és egyben valós függetlenségünk elvesztése. A végzetes német befolyást 1945-től felváltotta a végzetes szovjet akarat. A nagyhatalmi tömbök küzdelmében akár akarta az ország, akár nem, megint a rossz oldalra került. Mozgásterét ismét a nagyhatalmak közötti erőegyensúly, titkos és nyílt megegyezések határolták körül. S ebből sem politikai rafinériával, sem az 1956-ban véresen levert, hősies forradalommal nem tudott kikerülni. Hogy ez megváltozzon, ahhoz az egyik nagyhatalomnak össze kellett omlania.

XIV. Lajos és kora c. zh-hoz kiegészítő

Birodalomépítési törekvések kora újkor időszakában (download file => szám és betűkód => get)

XIV. Lajos és kora (nyf történelemtud. tanszék honlapja)

A XIV.Lajos kora c. tárgyhoz kiegészítő térkép

A bethleni konszolidáció

Különösen ajánlott a 8. osztály számára!

Teleki Pál

Bethlen István

I. Teleki Pál miniszterelnöksége

- korábban az ABC tagja, a szegedi kormány külügyminisztere

- miniszterelnöksége: 1920. július – 1921. május

- kormányának intézkedései („konzervatív konszolidáció”):

(1) a fehérterror felszámolásának megkezdése

(2) földreformtörvény (Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter)

(3) numerus clausus („zárt szám”) törvény

(4) 1921/III. tc. a szélsőséges mozgalmak ellen

- IV. Károly sikertelen visszatérési kísérlete („királypuccs”) => a kisantant megalakulása, => Magyarország külpolitikai elszigetelése

- belpolitikai válság => Teleki lemondása

- 1921 – 1931: Bethlen István miniszterelnöksége

- súlyos bel- és külpolitikai nehézségek

II. A külpolitikai bonyodalmak

- területi kérdések rendezése (pl. Pécs környéke)

- revíziós siker: népszavazás Sopronban („civitas fidelissima”)

- 1921. október: IV. Károly második királypuccsa (sikertelen; budaörsi „csata”) 1921. november 6.: a Habsburg-ház, trónfosztása

III. Bethlen István belpolitikája

- az ellenforradalmi rendszer teljes konszolidációja („bethleni konszolidáció”)

- 1921. december: „Bethlen-Peyer paktum” (megegyezés a szociáldemokratákkal)

- egyesülés a kisgazdákkal => egységes és erős kormánypárt (1922. április: Egységes Párt)

- törvénytelen módon új választójogi rendelet (nyílt szavazás vidéken; a választójog szűkítése)

- nem jött létre valódi demokrácia

- a kormányzói jogkör folyamatosan növekedett

IV. Revíziós törekvések

- jelszavak, jelképek, plakátok, irodalmi és képzőművészeti alkotások

- az egész társadalmat áthatotta (óvodák, iskolák is!)

- nemzetközi visszhang (és felháborodás), pl.:

(1) Lord Rothermere: Daily Mail (cikksorozat, 1927)

(2) Justice for Hungary repülőút (1931)

- az eredményes revízióhoz nagyhatalmi támogatók kellenének

- kilépés az elszigeteltségből:

(1) 1923: belépés a Népszövetségbe

(2) 1927: magyar-olasz szerződés

V. A gazdasági stabilizáció

- a Monarchia gazdasági rendszere szétesett

- a gazdasági kapcsolatok megszűntek

- a magyar gazdaság romokban hevert

- nyersanyaghiány, munkanélküliség, infláció

- 1923: népszövetségi kölcsön (20 évre, 250 millió korona) => pénzügyi stabilizáció:

(1) a Magyar Nemzeti Bank létrehozása

(2) új pénznem: pengő (1926)

- 1920-as évek második fele: szerény gazdasági fellendülés (1927: elérte a háború előtti szintet)

- DE: 1931-re 4,3 milliárd pengő az ország tartozása