Elméletben a szövetségeseknek két erődjük volt: az amerikaiaknak Manila, az angoloknak Szingapúr. Mindkettő a tengeri úton érkező erősítésektől függött, és a tengeri fölény elvesztését senki sem látta előre. Korábban egy időben az amerikaiak azt gondolták, hogy háború esetén ki kell vonulniuk a Fülöp-szigetekről. 1941 nyarán azonban odaküldték Douglas MacArthur tábornokot, hogy vegye át a parancsnokságot.
Douglas MacArthur
MacArthur volt Amerika legmutatósabb tábornoka, ősz haját feketére festette - meleg időben eresztette is a színét -, és tündökletes uniformisát saját maga tervezte. Ő volt az Egyesült Államok rangidős tábornoka is, aki 1935-ben vonult vissza a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöki posztjáról, és még az utódja, Marshall is rettegett tőle.
MacArthur erősködött, hogy ő tartani tudja a Fülöp-szigeteket, amíg megérkezik az erősítés. Senki sem próbált nemet mondani neki. Kezdettől fogva rosszul alakultak a dolgok. A japán légierő december 8-9-én váratlan csapásokat mért az amerikai repülőterekre, és a luzon-szigeti Cavite bázisra, megsem- misítette a nehézbombázók felét, és a vadászgépek több mint egyharmadát. A 17 megmaradt B-17-es típusú repülőgépet és mintegy 70 vadászgépet, valamint a haditengerészeti légierő felderítőgépeit az amerikaiak a déli körzetekbe telepítették át. Így az amerikai repülőgépek legtöbbje a földön semmisült meg az első napon, pedig megkapták a figyelmeztetést, hogy Pearl Harbort támadás érte.
Az amerikai Fülöp-szigeteki szárazföldi erők nem tudták megakadályozni a japán deszantok partraszállását, és érzékeny veszteségeket szenvedett, december 23-án MacArthur tábornok parancsot adott a csapatok visszavonására a Bataan-félszigetre, majd a Corregidor-szigetek erődítményébe. Erősítés nem érkezett. 1942. március 11-én MacArthur parancsot kapott a távozásra. Mielőtt elment, kijelentette: "Visszajövök!" Május 6-án utódja, Wainwright Corregidornál megadta magát. Az amerikaiak és fülöp-szigeti szövetségeseik 140.000 embert veszítettek, a japánok 12.000-et. Ilyen súlyos árat kellett fizetni azért, hogy ne essék csorba MacArthur tekintélyén.
Április elején a japánok azt tervezték, hogy elfoglalják az új-guineai Port Moresbyt, és onnan nyomulnak tovább Ausztrália felé. Az amerikaiak, akik a megfejtett japán rejtjeles üzenetek révén igen tájékozottak voltak, előkészítették az ellencsapást.
Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájából Fletcher parancsnoksága alatt 2 repülőgép-hordozó magasabbegységet irányítottak a Korall-tengerre.
Állományuk a Yorktown és a Lexington nehéz repülőgép-hordozóból (143 repülőgép), 5 nehézcirkálóból, és 9 torpedórombolóból állt. Ugyancsak Fletcher alárendeltségébe helyezték Kreiss tengernagy ausztrál cirkálóraját (3 cirkáló, 2 torpedóromboló), amely már a Korall-tengeren tartózkodott. A 2 amerikai és 3 japán hordozón szállított repülőgépek száma körülbelül egyenlő volt, ugyanakkor azonban a szövetségesek a parti településű légierejük révén fölényben voltak a hadművelet térségében, a japánok 315 gépével szemben 450 géppel rendelkeztek.
Május 8-án a Korall-tengeren összecsapott a két hajóhad. Az amerikai légi felderítés felfedezte Új-Guinea keleti végénél a japán deszant erőket, másnap több mint 90 repülőgép emelkedett fel az amerikai repülőgép-hordozókról, és csapást mértek a Shoho könnyű repülőgép-hordozója. A hajó a roham kezdete után 15 perccel elsüllyedt.
A japán gépek is felszálltak a hordozóikról, és mivel nem találták meg az amerikai hajókat, a "Neosho" nagyméretű tartályhajót, és az azt kísérő "Sims" torpedórombolót támadták meg. Május 8-án hajnalban az amerikai és a japán repülőgépek felderítették egymás repülőgép-hordozós magasabbegységeit, 82 amerikai és 70 japán repülőgép szállt fel csaknem egyidejűleg. Elsőként a Yorktownról felszállt 49 gépből álló csoport fedezte fel az ellenséget, és megtámadta a Shokaku hordozót. A japán hajón tűz ütött ki. Ezután még egy támadás érte a Lexington-ról felszállt gépek egy csoportja részéről, és így a Shokaku további sérüléseket szenvedett.
A japán gépek támadása következtében viszont megsérült a Yorktown is. A két hajót sűrű füst borította el, a gépeknek mégis sikerült leszállni hordozóikra, ami után a magasabbegység teljes sebességgel déli irányban eltávolodott a harc körzetéből. A Lexingtonon röviddel ezután hatalmas robbanás következett be, majd a hajót az amerikaiak elsüllyesztették. Ezalatt a Shokakun még mindig tombolt a tűz, a japán gépek kénytelenek voltak a Zuikaku-ra leszállni. Takagi tengernagy, a magasabbegység parancsnoka úgy döntött, hogy nem folytatja a támadást, előbb feltölti repülőgépeit üzemanyaggal. Ebben a helyzetben Inoue tengernagy, a 4. japán flotta parancsnoka parancsot adott, hogy a Port Moresby elfoglalására irányuló hadműveletet halasszák el, és valamennyi erő hagyja el a harc körletét. Ez az elhatározás az elöljáró parancsnokság felháborodását váltotta ki. Jamamoto tengernagy, az egyesített flotta parancsnoka megparancsolta, hogy folytassák az amerikai hadihajók üldözését. A 4. flotta május 9-én reggel el is indult déli irányba, de már nem tudta felfedni Fletcher magasabbegységét. A japán deszanterők visszatértek Rabaulba. A korall-tengeri ütközet ezzel véget ért. A korall-tengeri csata már a jövő arculatát mutatta.
A történelemben most először küzdött két flotta több mint másfélszáz kilométeres távolságból, anélkül, hogy látták volna egymást. A nagy csatahajók ideje lejárt; a repülőgép-hordozók vették át az uralmat.
