A spanyol armada pusztulása II. rész

Senki sem hitte volna, hogy ilyen véget ér a világ addigi ismert leghatalmasabb, legnagyobb flottája. Eladdig II. Fülöp, az akkorra már kicsinyes és konok aggastyán irányította az Escoriálból egész Dél-Európát. Szövetséges, Guise herceg segítségével Franciaországot is Spanyolországhoz akarta csatolni. Tábornokai fokozatosan elnyomták a hollandok szabadságharcát. Portugália annektálásával elérte, hogy a tengerek és a nemzetközi kereskedelem ura legyen. Hawkins, Cavendish, Drake és a többi angol kalóz az angol királynőnek nagy hasznot szerezve kirabolták ugyan nem egy spanyol kolóniát, de a spanyol hatalmat az Újvilágban még sokáig nem tudták alapvetően megingatni.

II. Fülöp spanyol király

Végül is nem a gyarmati, hanem az európai politika alakult úgy, hogy elkerülhetetlenné vált Spanyolország és Anglia nyílt összeütközése. II. Fülöp arról ábrándozott, hogy kiterjeszti a katolikus vallást és azzal együtt a spanyol hegemóniát Szicíliától egészen az Orkney-szigetekig. Ez a terve érthetően az angolok ellenállásába ütközött. Az angol királynő támogatta a skót presbiteriánusok lázadását, és a holland reformátusokkal is szövetkezett a spanyol megszállók ellen. Anglia menedéket nyújtott a Szent Bertalan-éjszakán elűzött hugenottáknak, és támogatta Spanyolország szövetségese, Guise herceg ellenségeit. Fülöp úgy akarta felszámolni az angol ellenállást, hogy először is feleségül veszi Erzsébetet, majd megfosztja trónjától, hogy egy katolikus családot juttasson a helyére, például a Stuartokat. A helyzet végső megoldását végül is Erzsébet megöletése jelentette volna. Tervei azonban sorra meghiúsultak. Erzsébet harminc éven keresztül olyan diplomáciát folytatott, amellyel elkerülhette az összeütközést. Ez azonban nem mehetett így a végsőkig. Az európai hegemónia és a nemzetközi kereskedelem monopóliuma olyan kérdések voltak, amelyeket el kellett dönteni, és eldöntésükre a diplomácia nem látszott eléggé meggyőző fegyvernek.

Sir Francis Walsingham

Fülöp még Stuart Mária kivégzése előtt megkezdte előkészületeit. Minden birtokát harcba vetette: Milánó adta a katonákat, Nápoly és Szicília a hajókat. A király új adókat vetett ki a borra, a húsra, az olajra. Az Indiai Gárda egységeit visszahívták az anyaországba. A portugál és flandriai kikötőket a munkálatok zaja verte föl. Az irányítást Santa Cruz márkira, Lepanto hősére bízták. A pármai herceg húszezer kiszolgált katonát toborzott Flandriában, az Ibériai-félsziget atlanti-óceáni kikötőiben pedig 130 nagy, 30 kisebb hadihajó gyülekezett, amelyeken 19295 tengerészkatonát, 8450 matrózt, 2088 gályarabot és 2360 ágyút lehetett szállítani. Ezenkívül gondoskodni kellett a főinkvizítor és 150 domonkos rendi barát szállításáról is, akiknek feladata az lett volna, hogy Angliában is felállítsák az inkvizíciós bíróságot. Az üzleteket és raktárakat az Armada felfegyverkezéséhez szükséges készletekkel és lőszerekkel töltötték fel. Ez a hatalmas Armada, úgy tűnt, rászolgált a "Győzhetetlen" jelzőre.

A vállalkozást a legnagyobb titokban végeztek. Ugyanakkor, hogy az uralkodónő élete ellen szőtt összeesküvéseket meghiúsítsa, Erzsébet egyik bizalmi embere, az agyafúrt Walsingham felderítő hálózatot szervezett. Ez a létszám- és a pénzhiány ellenére félelmetesen hatékonynak bizonyult. Elsőként Sir Edward Stafford párizsi - aki kettős ügynök volt - követ értesítette Walsinghamet az 1586 júliusa óta folyó spanyol előkészületekről. A következő év tavaszára Walsinghamnek a spanyolországi hírek folyamatos megszerzésére irányuló terve már megvalósult. Minden olyan kikötőben, ahol spanyol hajók kikötöttek, angol ügynökök sétáltak a rakparton, és látogatták a kocsmákat, hogy bizalmas értesüléseket szerezzenek. Más angol kémek Stuart Mária barátainak adták ki magukat, így terjesztettek a spanyol kikötőkben hamis információkat Angliáról. A fiatal angol katolikus Standen fivérek, akik sokkal inkább voltak angolok, mint katolikusok, az Itáliában folyó spanyol tevékenységről tájékoztatták Walsinghamet. Közvetítőjük hatására a Madridban állomásozó toszkániai követ is Anglia szolgálatába szegődött. John Dee, a tudós és kém, egyben a titkosírás egyik feltalálója, II. Fülöp és a pápa levelezéséről értesítette Londont. Walsinghamnek sikerült elhelyeznie egyik emberét Lisszabonban, Santa Cruz közvetlen környezetében is. Végül odáig fejlődtek a dolgok, hogy az Armadával kapcsolatos előkészületekről már többet tudtak Londonban, mint Madridban.

A spanyol armada pusztulása I. rész

160 hajó, rajtuk húszezer ágyú és egy egész hadsereg: így indult rohamra Anglia ellen az újabb diadalra éhes Armada. De a leghatalmasabb katolikus király, II. Fülöp hiába ölte Amerika minden aranyát a nagy vállalkozásba. Az eretnek Erzsébet királynő alattvalói gondoskodtak arról, hogy a legyőzhetetlennek hitt spanyol hajóhadból szégyenszemre csak maroknyi hírmondó térhessen vissza.

...Az ellenség üldöz. Reggeltől estig a nyomomban vannak, de nem akarnak megtámadni... Nincs menekvés, mivel ők gyorsak, mi pedig lassúak vagyunk... E szavakat írta Medina Sidonia herceg, a Győzhetetlen Armada admirálisa Párma hercegének Wight-sziget közeléből 1588. augusztus 4-én este. Párma hercege és még húszezer nemes Flandria kikötőiben várta az Armadát, de Medina Sidonia úgy vélte, nem lesz képes áttörni az Escaut-folyó holland blokádját. Arra sem érezte elég erősnek magát, hogy előrenyomuljon egészen Antwerpenig. A hat napig tartó gyötrelmektől kimerülve az Armadának már csak egyetlen gondolata volt: menedéket találni. Anélkül, hogy megpróbáltak volna az akkor még spanyol kézen levő Dunkerque-be jutni, Medina Sidonia hajói egymás hegyén-hátán besoroztak Calais kikötőjébe. Mihelyt horgonyt vetettek, Medina Sidonia arra kérte a pármai herceget, hogy siessen vissza, de legalábbis küldjön segítséget. Miután végül is menedéket találtak, az admirális és hajórajának tisztjei tanácsot tartottak. Ezalatt a matrózok előkészítették hajóikat, bekötözték sebeiket, és felkészültek egy vesztes ütközetre.

Medina Sidonia hercege

A távolban a nyugodt, békés nyári éjjelt fenyegető fény világította meg. A szél és a dagály segítségével nyolc tüzet okádó és dörgő gyújtóhajó közeledett a szűk tengeri szorosban összezsúfolódott mintegy száz hajó felé. A spanyolok elvágták köteleiket, de hajóik túlságosan nehézkesek voltak ahhoz, hogy manőverezni tudjanak, így közülük több is összeütközött, és tüzet fogott. A hatalmas tűzvészben, amelyben a dörrenések elnyomták a haldoklók halálkiáltásait, a pánik még a lángoknál is jobban terjedt. A leírhatatlan zűrzavarban a reményvesztett matrózok az égő vagy zátonyra futott hajóroncsok között próbáltak utat találni a tengerhez. Ám azok, akik megmenekültek a szörnyű tűzvésztől a nyílt tengeren zsákmányra váró angol ágyúk torkával szemben találták magukat. Így az 1588. augusztus 7-ről 8-ára virradó éjszakán a Győzhetetlen Armadát - először és utoljára - legyőzték.

Végvári harcok a török ellen

Az oszmán állam és társadalom berendezkedése megkövetelte a hadsereg állandó mozgását, igényeinek kielégítését. A szultán csak így tudta biztosítani a hadsereg állandó fönntartását. 1541-ben (augusztus 29.) Buda elfoglalásával Magyarország három részre szakadása megakadályozhatatlan lett. A királyi Magyarország az ország nyugati és északnyugati részeivel a Habsburgok kezén maradt, az ország középső részét, az úgynevezett Hódoltságot a törökök szerezték meg, míg Erdélyt, a Tiszántúlt és a Temesközt a szultán évi adó fejében János Zsigmondra bízta.

Ezt követően állandó célként jelent meg a magyar politikai közéletben az ország újra egyesítésének igénye. A kérdés csupán az, hogy kinek a vezetésével? Két lehetőség volt: I. Ferdinánd mellett János Zsigmond jött szóba, aki az 1540-ben elhunyt Szapolyai János fia volt, és akit anyja, Izabella, valamint Fráter György, egy politikai ambíciókkal rendelkező pálos rendi szerzetes, Szapolyai János bizalmasa képviselt. 1541 decemberében született egy megállapodás Gyalu várában Fráter György és I. Ferdinánd között, melynek értelmében a koronát és a keleti országrészt I. Ferdinánd megkapja Izabella és János Zsigmond kárpótlása fejében.

Az Oszmán Birodalom szeme előtt azonban továbbra is Bécs lengett végső célként. A magyar területek csupán az ehhez vezető út szerepét játszották, és ennek megfelelően kezelték is. Buda és a Duna menti hadi út megerősítése érdekében 1543 és 1545 között több expedíciót vezettek. Elfoglalták és jelentős katonai erővel látták el többek között Esztergomot, Tatát, Székesfehérvárt, Visegrádot, Vácot.

Magyarország helyzetén az segített, hogy a Porta keleten kényszerült erői fölhasználására. 1547-ben öt évre szóló békét kötött I. Szulejmán és I. Ferdinánd. A szerződés értelmében I. Ferdinánd évi 30 ezer aranyat ad a szultánnak ajándékként, cserébe a béke kiterjed Ferdinánd országaira is. Kihasználva a lélegzetvételnyi időt, Fráter György felelevenítette az ország egyesítésének kérdését. 1549-ben megkötötte I. Ferdinánddal a nyírbátori egyezményt. A szerződés szerint II. János király és Izabella lemondanak, kárpótlásul pénzt és sziléziai területeket kapnának. Izabella azonban meggondolta magát és beárulta a paktumot a Portán.

György barát lépéskényszerbe került, be kellett hívni az osztrák haderőt, amely Gianbattista Castaldo vezetésével meg is érkezett, a korabeli értékelés szerint követségnek elég népes, véderőnek azonban meglehetősen csekély volt. Izabella és János Zsigmond elhagyta Erdélyt a megállapodásnak megfelelően. A helyzet megmentése érdekében a barát tárgyalásokat kezdett Szokollu Mehmed beglerbéggel. Erre a lépésre az amúgy is bizalmatlan Castaldo válaszként 1551. december 17-én megölette Fráter Györgyöt Alvinc várában.

Az 1551-52-ben mozgásba lendült oszmán haderő (elfoglalták Becse, Becskerek és Csanád várát) az események hatására erőteljes támadást indított a magyar végvárak ellen. Kara Ahmed másodvezír elfoglalta Lugos, Karánsebes, Temesvár (védője Losonczi István) és Lippa várát. Ennek lett eredménye a második vilajet megszervezése Temesvár központtal, amelyre támaszkodva a térség ellenőrzése nem okozott nagy gondot az oszmán haderőnek.

A hadjárat másik iránya Hádim Ali budai pasa csapása volt. Éket vágtak az észak-dunántúli magyar végvárvonalba Veszprém elfoglalásával, majd északnak fordult és elfoglalta többek között Drégely (védője Szondi György) várát. A két oszmán haderő Szolnoknál egyesült, amit Nyáry Lőrinc az idegen zsoldosok elmenekülése ellenére is megpróbált megvédeni – sikertelenül.

Ezt követően kezdték ostromolni a Felvidék kapujaként emlegetett Eger várát. Dobó István 2000 fős védelemmel sikeresen vette föl a harcot az oszmánokkal szemben. A siker sokáig adott erkölcsi erőt a magyarságnak. Az elkövetkező esztendőkben lelassult az oszmán haderő mozgása, egy-egy akciót indítottak, de jelentősebb hadjárat nem volt 1566-ig, Szigetvár bevételéig. A várat Zrínyi Miklós védte a sikeres hódítóként az ostrom közben elhunyt I. Szulejmánnal szemben. A Tiszántúlon Gyula, Jenő és Világosvár került oszmán kézre.
Ezzel a várháborúk kora lezárult. 1568-ban II. (magyar királyként I.) Miksa császár és II. Szelim megkötötte a drinápolyi békét. Évi 30 ezer arany fejében Erdély és király kezén lévő területek megmaradnak Miksa birtokában. Így konzerválódott Magyarország három részre osztottsága. A béke ellenére a belső portyák, helyi csetepaték tovább pusztították az országot.

A kiszolgáltatott ország (Magyarország három részre szakad)

Az alábbi linkre kattintva letöltheted az óra anyagát *.ppt formátumban:

http://www.fileshost.com/download.php?id=CF4963761

Beírod a háromjegyű számkódot => Submit (1-2 sec) => Download

A világ legnagyobb csatahajója: a Yamato

A japánok 1937-ben szuper csatahajók kifejlesztésén kezdtek el dolgozni. A haditengerészet hajógyárában négy hajó építésébe fogtak, melyből csak 3 készült el. A Yamato, a Musashi és a Shinano nevekre keresztelt hajókkal azonban sikerült felvenniük a versenyt az amerikai flottával szemben. Az új hajók között is a négy éven át készülő Yamato volt a legtökéletesebb, és az adottságaival a világ legerősebb és legnagyobb csatahajójaként tartották számon.

A számtalan tökéletes technikai és formai újításon átesett Yamato a Midway-szigeteknél is vezérhajóként vonult fel és sértetlen maradt. Az első komolyabb sérülését 1943 decemberében szerezte, amikor az amerikai Skate tengeralattjáró megtorpedózta. A helyreállított hajó alig egy év múlva újabb károkat szenvedett el, de ez is orvosolható volt.

1945. április 7-én az Okinavába tartó csatahajót az amerikai légierő egységei több hullámban, két órán át bombázták. A Yamato olyan súlyos károkat szenvedett, hogy süllyedni kezdett. Amikor a hajó felborult, egy robbanás következtében a test szétszakadt.

Seiichi Ito altengernagy mellett a legénység soraiból mintegy 3060-an haltak meg a tragédiában. Összesen csak 269 embernek sikerült megmenekülnie. A japán haditengerészet szakvéleménye szerint az áldozatok magas száma két okra vezethető vissza. Egyrészt a Yamato nem volt elegendő mennyiségű mentőhajóval és mentőövvel felszerelve, másrészt a hajóról elmenekült tengerészeket a mélyen repülő amerikai gépek hosszú időn át lőtték.

A 263 méter hosszú, 70 ezer tonnás hajó pusztulásával a japán haditengerészet egyik legnagyobb veszteségét könyvelhette el.

A kutyabőr

A kutyabőr a címeres levél régies, köznyelvi elnevezése. Később néha kutyabőrnek hívták az egyetemi és a doktori oklevelet, valamint más ünnepélyes okleveleket is.

A nemesi oklevelek pergamenje simára kidolgozott állatbőr volt, leggyakrabban juh- vagy kecske és borjúbőr, néha esetleg kutyabőr. Gyakran úgy vélték, hogy a kutyabőr a pergamen és a nemesi levél „tréfás” megnevezése (mely idővel pejoratív értelmet is nyert), noha az elnevezés valószínűleg éppen a kutyabőr-pergamen ritkasága és kiváló minősége miatt került kiemelésre.
A kutyabőrt leggyakrabban kesztyűk készítésére használták, ahol szükség volt a finom bőrre. Jules Verne, Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényének 27. fejezetében is kutyabőr kesztyűt visel az egyik szereplő. Timsó és növényi cserzés kombinációjával állították elő. A kutyabőr szép, vékony, de erős is. Kutyabőrből készítették a dobok hártyáját és a legjobb minőségű dudák tömlőjét, amelyet a magyar pásztorok az egyszerű kecskebőr-tömlőknél puhasága, ugyanakkor tartóssága miatt sokkal többre becsültek. Gutenberg, a könyvnyomtatás feltalálója, lószőrrel kitömött kutyabőr festékező labdacsot használt a tinta felviteléhez a betűkre. Mivel a kutya nem a bőrén, hanem a nyelvén keresztül izzad, egyedül az ő bőrén nincsenek pórusok, ezért bőre szép, egynemű, ami biztosítja, hogy a festék ne szívódjon fel a labdacsba, hanem annak felületén maradjon.
Forrás: wikipedia

Az ókori Róma - A kereszténység kialakulása

I. A kereszténység gyökerei

- A kereszténység a birodalom egyik keleti, Júdea nevű provinciájában született.
- A keresztényég gyökerei az itt élő zsidó nép egyistenhívő vallásában találhatók meg.
- A súlyos adók és kegyetlenkedések miatt elégedetlen lakosság a Messiás (Megváltó) eljövetelére várt.

II. Jézus Krisztus élete, tanításai és halála

(1) Jézus élete
- Az augustusi népszámlálás miatt Betlehem városába vándorló Mária és József gyermekeként született, egy istállóban.
- Pásztorok és napkeleti bölcsek hódoltak a kisded előtt, kinek születését csillag jelezte.
- Heródes, a zsidók királya féltette trónját, és megöletett minden két évnél fiatalabb gyermeket.
- József és családja Egyiptomba menekült és csak Heródes halála után tértek vissza Júdeába.
- Jézus gyermek- és fiatalkorának további éveit Názáret városában töltötte.

(2) Jézus tanításai
- 30 éves korában kezdett tanítani.
- Legfontosabb tanítása az egyetemes szeretetről (Isten és az emberek szeretete) szólt.
- A tevékeny szeretetet (adakozás, segítségnyújtás), a megbocsátást, az emberek egyenlőségét és a szegénységet hirdette.
- A törvények formális betartása helyett a belső tisztaság elérésére buzdította tanítványait.
- Az elérendő cél a Menny, Isten országa.
- Bár szintén egyistenhitet hirdetett, Jézus tanításai eltértek a zsidó vallás törvényeitől.

(3) Jézus halála

- Jézus híveinek száma egyre nőtt.
- A zsidó főpapok veszélyesnek tartották az új tanokat.
- A Jeruzsálembe érkező Jézust elfogatták, majd a római helytartó (Pilátus) halálra ítélte.
- Hosszú, szenvedésekkel teli úton (passió) jutott el Jézus a Golgotára, ahol keresztre feszítették.
- A halála utáni harmadik napon sziklasírjából eltűnt a holtteste (feltámadt), s a későbbiekben többször megjelent követői előtt.

III. Mi hát az igazság?
- Jézus életéről a keresztény vallás szent könyve, a Biblia Újszövetség részének evangéliumai szólnak.
- Más, történeti jellegű munkák (Flavius, Tacitus, Suetonius, Plinius) is megerősítik, hogy Jézus Krisztus létező személyiség volt.
- A tudomány mai állása is elfogadja ezt, ám Jézus születésének időpontja máig bizonytalan (valószínűleg Kr. e. 8 és 4 között születhetett).
- Csodás tettei, isteni származása (Isten fia) és feltámadása a keresztény hit alapelemei, s a teológia tárgykörébe tartozik.

Pearl Harbor

A Hawaii szigeteken lévő Pearl Harbor támaszponton 1941. december 7-én a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta jelentős része: 8 sorhajó, 28 torpedóromboló, 5 tengeralattjáró és 20 egyéb kisebb haditengerészeti egység horgonyoz. A szűk bejáratú és viszonylag sekély vizű (12 méter) kikötő, amelynek egyetlen kijárata korallzátonyon keresztül vezet, volt a japán tengerészeti légierő meglepetésszerű támadásának célpontja 1941. december 7-én 7 óra 55 perckor. Japán ezzel a hadüzenetet megelőző orvtámadásával belépett a második világháborúba. A támadó japán légiegységek első hulláma Fushida korvettkapitány vezetésével 100 db Mitsubishi 93-as bombázóból és Nakajima 99-es zuhanóbombázóból, 40 db Nakajima 97-es torpedóvetőgépből és 43 db Mitsubishi "Zero" vadászgépből állt. Egy órával később támadott a második hullám Shimazaki korvettkapitány parancsnoksága alatt: 54 kétmotoros bombázó és 81 db zuhanó bombázó, 36 vadász kísérete mellett.

A két légitámadás igen nagy eredményt hozott a japánoknak. Elsüllyedt 5 amerikai sorhajó, súlyosan megrongálódott 3 további, ezen kívül 14 kisebb osztályú hadihajót vesztett még az amerikai haditengerészet, nem számítva a földön elpusztított 74 db harci repülőgépet. Az amerikai halottak száma 2403 fő, a sebesülteké 1178 fő volt. A japánok mindössze 29 harcigépet, 5 zsebtengeralattjárót és 1 tengeralattjárót vesztettek.

Colosseum 3D

A római Colosseum 3D-ben:
(a bal egérgomb lenyomása után az egér segítségével lehet körbenézni)

http://www.panoramas.dk/7-wonders/colosseum.html

Etruszkok

Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, amely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, tizenkét város közötti (az ión szövetség mintájára létehozott) szövetségnek a megalapítójáról nyerte.

Minden város élén a legfőbb bíró, a hadsereg feje állt, az abszolút vallási tekintély. Az eleinte monarchikus berendezkedésű, majd a helyi oligarchiák által irányított városok függetlenek voltak, csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségbe. A Kr. e. 7. és 6. század során kialakult a thalasszokrácia, azaz a tengerészek uralma. Az etruszkok ügyes és vállalkozó kedvű hajósok voltak, rendszeres kapcsolatot tartottak a Földközi-tenger valamennyi fontos civilizációjával. A thalasszokrácia volt a legfontosabb motorja az etruszkok hatalmas fejlődésének, amely a földművelésen és a legeltetésen alapuló gazdaságra épült. Nagyon tagolt társadalmi rendszer jött létre, amelyben feltűnő különbségek alakultak ki a jövedelmi viszonyokban.

Kr. e. 550 körül kialakulóban lévő birodalmuk inogni kezdett. Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából elűzték az etruszk Tarquiniusok uralkodóházát, majd délen verték meg az etruszk sereget. Kr. e. 474-ben a szürakuszaiak tengeren arattak győzelmet felettük, és megakadályozták, hogy az etruszkok hatalmat gyakoroljanak Korzika és Elba felett. Kr. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veii-t és lerombolták a várost. Hosszú küzdelem után az i. e. 2. században Etruria teljes egészében a rómaiak kezére került, ám az etruszkok nyelvüket és kultúrájukat még sokáig megtartották.

Romulus és Remus

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte : - Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt -a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt. Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt. Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga. Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott : - Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen! Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki :
- Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak ! Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat : - Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? - és azzal már keresztül is ugrott a falakon. Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson : - Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! -mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.

A Szovjetunió megtámadása (1941. június 22)

A Szovjetunió megtámadásának 1940 nyarától formálódó gondolata Hitlerben őszre véglegessé vált. Elkészült a Barbarossa-terv, amely egy gyors hadjárattal a Szovjetunió szétzúzását irányozta elő. Hitler úgy képzelte, hogy ezután Európa egyesített erejével a potenciális szövetségesétől megfosztott Angliát könnyen legyőzheti.

A keleti terjeszkedés szükségesnek látszott politikai, ideoló­giai és katonai szempontokból, de még inkább gazdaságilag. Bár a Szov­jetunió jelentős élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat küldött Német­or­szágnak, Hitlerék nem birtokolhatták korlátlanul a szovjet nyers­anyagforrásokat, pedig egy hosszú háborúhoz szükség lett volna ezekre; főként a Kaukázus vidéki olajra. Ha sikerül létrehozni német vezetéssel „az európai kontinens nagytérgazdaságát” – az Uraltól az Atlanti-óceánig –, „Németország sikeresen tudja fel­venni a harcot más kontinensek ellen, és nem lesz többé legyőzhető” – vélte Hitler.

1941. június 22-én hajnalban a német csapatok 3 mil­lió ka­to­nával megindultak a Szovjetunió ellen. A Barbarossa-terv román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is, beállt a sorba a szlovák, a magyar és az olasz hadsereg is. Japánnak Hitler nem szánt feladatot a Szovjetunió ellen, in­kább azt akarta, hogy zavarja meg az angolokat és az amerikaiakat a Távol-Keleten, és így biztosítsa Németország „nyugalmát” a hadjárat ide­­jére. A japán külügyminiszter 1941 áprilisában semlegességi meg­állapodást kötött Sztálinnal, és ehhez a japán vezetés 1945-ig tar­totta is magát.

Hitler biztos volt a gyors győzelemben, a német vezérkar is úgy tekintette a Szovjetuniót, mintha Franciaország lett volna, jó utakkal, bőséges készletekkel. Kevés és pontatlan információval ren­del­kez­tek az ellenfélről, és mindössze tíz hetes villámháborút jósoltak. Nem számoltak a szovjet infrastruktúra hiányával (nincsenek utak, az olaj messze van), valamint az utánpótlási–élelmezési gondokkal.

Sztálin nem tartotta elképzelhetőnek, hogy Hitler kétfrontos háborút koc­káz­tatna. Ezért semmibe vette az angol, amerikai for­rásokból és saját hírszerzésétől származó információkat. A Vö­rös Had­se­re­get rosszul ké­szí­tet­ték fel, ha­di­ter­ve csu­pán a ha­tá­rok vé­del­mé­re szo­rít­ko­zott, s na­gyon ke­vés volt a had­mű­ve­le­ti tar­­ta­lé­ka. Sztálin az utolsó pillanatig nem engedélyezte a szovjet csapatok moz­gósítását. A háború elkerüléséért megalázkodást is vállaló Sztálin napokig hallgatott, és csak július 3-án állt az ország elé, hogy rádióbeszédével a háborúra buzdítson.

A meglepetésszerű német támadás eközben sikeresen haladt. A három német hadseregcsoport északon Leningrád, középen Moszkva, délen Kijev (a Donyec-medence ) felé támadott. A háború első napján a németek már biztosították a légi fölényt – a szovjetek 1200 gépet veszítettek ezen a napon, a zömét még a földön bombázták le. A pán­cé­­lo­s egységek nagy átkaroló hadműveletekben áttörték a szovjet védelmet, és hatalmas katlanokat hoztak létre, ahol felőrölték a szovjet csa­patokat. A németeknek mégis nehezebbnek bizonyult a hadjárat, mint gondolták. A hatalmas térségben nem tudtak egyforma gyorsan haladni. A bekerített szovjet egységek keményen védekeztek, kitörési kí­sér­leteik lassították a német támadást. Így is három hónappal a táma­dás kezdete után a fő irányokban Leningrádot bekerítették, Kijevet elfoglalták, és megkezdődhetett a Moszkva elleni, döntőnek szánt roham.

A Moszkva elleni német hadművelet októberben indult, de november végére kifulladt. Hiába látták már Moszkva tornyait a német előőrsök, a várost nem tudták bevenni. A kormányhivatalok elköltöztek, de Sztálin maradt. A november 7-i díszszemlét a Vörös téren most is megtartották. Moszkva védelmét Zsukov irányította, aki a tisztogatások utáni idők leg­rá­ter­met­tebb katonai vezetője lett. Ő szervezte a december 5-én kez­­dődő szovjet ellentámadást is, amelyben a szovjet hadosztályok 150 km-re visszanyomták a németeket.

1941 decemberére a Szovjetunió lakosságának közel fele a német vonalak mögött élt, a háború előtti széntermelés 50%-a, a nyersvas, acél és hengerelt áruk termelésének 66%-a került német kézre. 1000 üzemet ugyan sikerült az Ural vidékére áttelepíteni, de ennél több elpusztult. Az új fegyvergyárak létrehozása nem ment máról holnapra. Ekkor különösen fontosak voltak az amerikai–angol szállítmányok.

Északon a bekerített Leningrádot is sikerült megvédeni, de a had­­­sereg és a város vezetői nem készültek fel a gyors német elő­­retörésre, a lakosság kimentésére. Leningrád 1944. januárjáig német blokád alatt állt. A 2,5–3 millió lakosú város kb. 1 millió embert veszített, a modern történelem legnagyobb vesz­­te­ségét, amely nagyvárost ért. A jég beállta után a Ladoga-ta ­von keresztül teherautókkal szállítottak élelmet és menekítettek nőket, gyerekeket, sebesülteket. Ez volt az „Élet vonala”, amit a német repülők rend­szeresen bombáztak.

A következő évben, 1942 tavaszán a Szovjetunió déli területein Hitler és Sztálin is tá­madó hadműveleteket tervezett. Hitler belátta, hogy három irány­ban egyszerre nem tud eredményeket elérni, ezért a legfontosabb cél, a Kaukázus vidéki és a bakui olajmezők felé fordult. Sztálin a Krím-félszigetet és a Donyec-vidéket akarta felszabadítani. A szov­jet vezetés a moszkvai csata után visszanyerte önbizalmát, és a reálisnál jobbnak ítélte helyzetét a déli fronton.

Hitler két részre bontotta a Dél hadseregcsoport támadó egységeit. Az egyik rész a Kaukázus felé, a másik rész Sztálingrád irányába indult. Az 1942-es nyári német offenzíva északi szárnyán mozogtak a magyar csa­patok is. Amikor a németek Voronyezsnél elérték a Dont, délre, Sztálingrád irányába fordultak.

A 6. német hadsereg Paulus tábornok vezetésével augusztus 23-án indított általános támadást Sztálingrád ellen. A német légierő tönkrebombázta a várost, de a romok között a német páncélosok is nehezebben mozogtak. A gyalogság házról házra küzdötte előre magát. A villámháború nagy hadműveletei után itt egy-egy ház is naponta többször cserélt gazdát. Hitler presztízskérdést csinált a város bevételéből, mint ahogy Sztálin is a megtartásából.

A szovjet ellentámadás és átkaroló hadművelet novemberben kezdődött, és négy nap múlva már találkoztak az északról és délről előretörő csapatok. A sztálingrádi katlanban rekedt 250 000 német katona hátrálását Hitler nem engedélyezte. Göring, a légierő vezetőjebekerített csapataik biztos ellátását ígérte, ami aztán kivihetetlennek bizonyult.

1943. február 2-án a 6. német hadsereg utolsó egységei is megadták magukat Sztálingrádnál, 24 tábornok, 2500 tiszt, 91000 közkatona került hadifogságba. (Kö­zülük évek múlva alig hatezren tértek haza.) Sztálin és a szovjet had­sereg addigi legnagyobb győzelmét ünnepelhette, Német ­or­szág­ban pedig, amikor hosszú hallgatás után végre elismerték a vereséget, háromnapos gyásszal emlékeztek az áldozatokra.

Még tartott Paulus hadseregének felszámolása, amikor január 12-én a voro­nye­zsi fronton újabb szovjet támadás indult, a 2. magyar hadsereg és az itteni olasz és német egységek ellen.

A mohácsi csata

1526. augusztus 29-én kora délután a Magyar Királyság mintegy 25 ezer főnyi hadserege a mohácsi csatamezőn megsemmisítő vere­séget szenvedett I. Nagy Szulejmán szultán (1520–1566) 75-80 ezer főnyi oszmán-török csapataitól. A csupán másfél órán át tartó ütközetben a magyar sereg szinte teljes gyalogsága mellett a politikai–katonai elit jelentős része (hat főpap és egy tucatnyi báró) veszett el, miközben menekülése során az ifjú magyar király, II. Lajos (1516–1526) a megáradt Csele-patakba fulladt. A csatavesztés következményei valódi fordulópontot hoztak Magyarország, sőt egész Közép-Európa történelmében. Elkezdődött a török uralom Magyar­országon, amely Szapolyai János (1526–1540) és I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) magyar királlyá választásával polgárháborúval párosult. Az utóbbi trónra kerülése azonban lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarország három részre szakadása, két világbirodalom (az Oszmán és a Habsburg) frontvidékévé válása és ezzel járó másfél évszázados pusztulása ellenére is az európai keresztény kultúrkör része maradhasson. Moháccsal azonban a Magyar Királyság korábbi lokális nagyhatalmi szerepe örökre elveszett, és egy új birodalom, a Duna menti Habsburg Monarchia része, bár igen fontos és meghatározó része lett. A mohácsi csata esztendeje I. Ferdinánd cseh királlyá választásának köszönhetően ugyanakkor egyúttal az »Osztrák Ház« irányította új közép-európai nagyhatalom születési évének is tekinthető.

Digitális Corvinák

Linkajánló:

A következő oldalon Mátyás király Corvináinak digitalizált változatai tekinthetőek meg:

http://www.corvina.oszk.hu/

Leírás:
Adattár => Corvinák => sárga gömb (így lehet megnézni a lapokat)

Mátyás királyról szóló mesék

Linkajánló:

http://matyasmesek.oszk.hu/

Luxemburgi Zsigmond

Nagy Lajos végakaratában mindkét országát idősebbik lányának, Máriának szánta. A király halála után Máriát Magyarországon megkoronázták, de a lengyel nagyurak ragaszkodtak ahhoz, hogy új uralkodójuk Krakkóban tartsa székhelyét. Lajos özvegye, Erzsébet kénytelen volt engedni, és Mária húgát, Hedviget küldte Lengyelországba. Hedviget összeházasították a pogány litván fejedelemmel, Jagellóval, aki Ulászló néven elfoglalta a lengyel trónt és megalapította a Jagelló-dinasztiát.

Magyarországon az urak Mária királyságát (1382-1387) csak időlegesnek tekintették és az utódlás kérdésében az ország három pártra szakadt. Az egyik tábor Zsigmond királyságát támogatta, Erzsébet királyné a francia király öccsét szemelte ki trónörökösnek, a harmadik jelölt Károly, az Anjou-ház utolsó nápolyi sarja volt. A bárói családok szabályszerű szövetségeket, ligákat alakítottak, hogy saját jelöltjeiket ültethessék a trónra. A küzdelemből végül Zsigmond került ki győztesen, aki a bárók akaratából lett király, és ezért nagy árat kellett fizetnie. Az országnagyok szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a “királycsináló” liga tagjainak juttatott. Az országos tisztségeket a liga családjai egymás között osztották szét, emellett a Garaiak a Lackfiak, a Kanizsaiak és a Bebekek a megmaradt királyi uradalmak közel felét is széthordták.

Zsigmond az első évek bénult helyzetéből lassan felocsúdva egyre nehezebben tűrte a bárók gyámkodását. Arra törekedett, hogy új arisztokráciát alakítson ki saját, megbízható híveiből, a bárókat pedig fokozatosan kiszorította a hatalomból. A sértett nagyurak Zsigmond új politikájára pártütéssel válaszoltak, fogságba ejtették a királyt, és a “ Szent Korona nevében” átvették az ország kormányzását. A küzdelemből végül a király került ki győztesen, aki bölcs önmérsékletet tanúsított: csak a legmakacsabb lázadókat száműzte, mindenki más kegyelmet kapott.

A király uralmát elsősorban az általa teremtett új arisztokráciára alapozta, mely részben a régi udvari családok ifjaiból, részben idegen jövevényekből tevődött össze. Egyik legfőbb támogatója a stájer Cillei Hermann gróf volt, akinek lányát, Borbálát nőül vette Zsigmond. (Mária királynő egy vadászbalesetben meghalt.) A másik Cillei lány, Anna Garai Miklós felesége lett, így a király sógorságba került a nádorral. Az idegenek közül kiemelkedett Zsigmond lengyel származású lovagja, Stiborici Stibor, és olasz hadvezére, Ozorai Pipo. Zsigmond kemény kézzel látott hozzá az egyház megrendszabályozásához is. Főpapok sorát cserélte le, és püspökségüket híveinek adta át. Róma végül kénytelen volt beletörődni, hogy a király korlátozás nélkül gyakorolja főkegyúri jogát. Újabb sérelem volt az egyház számára, hogy a papság bevételeinek felével kénytelen volt hozzájárulni a törökök elleni háborúhoz.

Az uralkodó nagy erőfeszítéseket tett a városok gazdasági és politikai súlyának növelésére. 1405-ben tanácskozásra hívta össze a királyi városok követeit, és a gyűlés eredményeit törvénybe foglalta. E törekvések mögött felfedezhető, hogy Zsigmond a városi polgárságot is szövetségesének tekintette.

Zsigmond egész uralkodását végigkísérte a pénzhiány. Nagy terveihez sok pénzre volt szüksége, ezért volt idő, amikor szinte minden uradalmát elzálogosította. Ám ez sem segített, ezért a jól bevált módszerhez, a pénzrontáshoz nyúlt. Egyre rosszabb minőségű ezüstpénzeket veretett, ám az elértéktelenedő dénár senkinek sem kellett. Ez robbantotta ki a 15. század legnagyobb parasztmozgalmát, a Budai Nagy Antal nevével fémjelzett erdélyi felkelést.

Történt ugyanis, hogy Lépes György erdélyi püspök három éven át nem fogadta el jobbágyaitól az egyházi tizedet, mert akkor rossz pénz volt forgalomban. Amikor pedig új, jobb minőségű pénz került ki a királyi pénzverőkből, visszamenőleg követelte a járandóságot. Erre 1437-ben az Erdély északi részén élő parasztok fellázadtak, a Bábolna-hegyen elsáncolták magukat, és követet küldtek az erdélyi vajdához. A felkelők és a vajda a kolozsmonostori papi testület előtt egyezséget kötöttek, mely szerint jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, rögzítették a szabad költözéshez való jogot ( kolozsmonostori egyezmény ). Az erdélyi urak természetesen csak időt akartak nyerni, és egy pillanatig sem gondolták komolyan az egyezség betartását. Kápolnán unióra, azaz szövetségre léptek egymással, melyben Erdély “három politikai nemzete”, vagyis rendje vett részt: a magyar nemesség, a szász patríciusok és a székely előkelők. A szövetségben kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat a parasztokkal szemben. A kápolnai “három nemzet uniója” ezután évszázadokra meghatározta az erdélyi rendi társadalom kereteit.

Az egyezmény szövegét megerősítés végett követek vitték a királyhoz, ám az uralkodó intézkedésére már nem kerülhetett sor, mert Zsigmond időközben elhunyt. A király halálával egy időben a nemesi hadak elfojtották a felkelést és a vezéreket kivégezték.

Athén aranykora

A görög történelemben klasszikus kornak nevezik a perzsa háborúktól a Kr. e. 300-as évek közepéig tartó időszakot. Többek között azért, mert ekkor keletkezett a görög földön mindaz, amelyet az utókor is példaértékűnek tart, mind a kulturális, mind a politikai élet területén.
A kor irányadó városállama Athén - melynek jó hírét a perzsákon aratott győzelem öregbítette - szövetségi rendszert hozott létre s ellenlábasával, Spártával szemben kisebb csatározások után, Kr. e. 446-ban 30 évre békét kötött. Így a mindössze 2600 km2 -nyi városállam, Attika az Égei-tenger meghatározó nagyhatalma lett. A külső veszély elhárítása után Periklész, a kor leghíresebb athéni politikusa a város fejlesztéséhez foghatott. Általában Periklész korát szokták aranykornak nevezni, kifejezve ezzel a városállam gazdagodását, a kulturális és politikai vívmányok jelentőségét.

A doni katasztrófa

Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására - kiszállítsuk sorrendjének megfelelően - 1942. február 24-től került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki.
A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg létszámához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védőállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdő csapatrészek hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani.

Tételek: Magyarország története, 1301-1526

Károly Róbert útja a hatalomba; a tartományúri hatalom felszámolása
Károly Róbert gazdasági és kormányzati reformjai, külpolitikája
Nagy Lajos külpolitikája
Nagy Lajos belpolitikája: kormányzati reformok, egyház; az 135l-es törvény
A királyi hatalom válsága, a bárók uralma Magyarországon (1382—1403)
Zsigmond hatalmának megszilárdítása: korm. reformok, pénzügyek, városok
Zsigmond külpol.-ja: török-ellenes küzdelmek, nyugati politika, huszitizmus
A rendi erők győzelme; Hunyadi János kora (1437—1457)
Mátyás hatalomra kerülésének körülményei, hatalmának megszilárdítása
Mátyás központosító törekvései, pénzügypolitika
Mátyás nyugati és keleti külpolitikája
Gazdaság és társadalom a XV. században
II. Ulászló uralkodása: külpolitika, országgyűlések; az 1514-es parasztháború
II. Lajos uralkodása; a Mohácshoz vezető út